2004-ben ezen a napon rendezték a Spanyol Nagydíjat, ahol előzetesen nem csak azért várt monotonitást a közvélemény, mert a barcelonai pálya ritkán hoz emlékezetes versenyeket, hanem azért is, mert a Ferrari dominanciáját látva már ekkor, májusban szinte biztosra vehető volt, hogy az istálló és Michael Schumacher sorozatban sokadik világbajnoki címével fog véget érni az év. Schumacher a szezon első négy futamát különösebb ellenállás nélkül nyerte meg, és amikor megszerezte a spanyol pole-t, az ötödik is csak papírformának tűnt. Annál is inkább, hiszen legközelebb hozzá az alulteljesítő, rozmárorrú Williamst vezető Montoya, valamint a karrierje legjobb időmérőjét produkáló Sato kvalifikáltak.
A rajtnál azonban mégis jött a meglepetés, méghozzá egy még távolabbi helyről: a 4. pozíciót elfoglaló Jarno Trulli olyan sebességgel lőtt ki a Renault-val a rajtkockájából, hogy az előtte lévő trióból senki nem tudott vele mit kezdeni. Az olasz párszáz méter alatt Schumachert is lehagyta, ráadásul a belső ívre került az 1-es kanyarra. Feladat elvégezve, egyelőre.
Persze a neheze még csak ekkor jött az élete rajtját bemutató Trulli számára, hiszen hiába számított ekkor a Renault a 2-3. erőnek a BAR-Hondával egyetemben, Schumacher Ferrarija még számukra is egészen más szintet képviselt. Az első etapban az olasz még tartotta maga mögött a németet, de neki kellett előbb kiállnia tankolni, Schumachernek pedig elég volt két extragyors körrel megnyújtania saját etapját, hogy már az élre térjen vissza. Látszólag innen simának tűnt a győzelme, de a Ferrari bokszában azért kiült az aggodalom a csapattagok arcára, miután fény derült arra, hogy lyuk keletkezett az 1-es számú autó kipufogócsövén. A németet is tájékoztatták a helyzetről, de a reménykedésen kívül egy ilyen problémával nem lehetett mit kezdeni. Természetesen, ahogy a domináns csapatnál ilyenkor lenni szokott, a technika kitartott a végéig.
Trullinak végül a másik Ferrarival is meggyűlt a baja, ugyanis míg ő három-, addig Rubens Barrichello kétkiállásos taktikával versenyzett, ez pedig elég is volt a Scuderia stratégái számára, hogy végképp kicselezzék a Renault-t. A szezonban már harmadik kettős győzelmüket aratták, Schumacher zsinórban ötödször nyert, és a sajtótájékoztatón már arra a kérdésre is válaszolnia kellett, hogy megdönthetőnek tartja-e Alberto Ascari rekordját, aki kilenc egymást követő versenyén nem talált legyőzőre az 1950-es évek elején.
A Renault olasz pilótája végül azért felállhatott a dobogóra, a Ferrari számára eddig legnagyobb veszélyt okozni tudó Jenson Button viszont az elrontott időmérő után ezen a hétvégén már nem rúghatott labdába: a 14. helyről az utolsó pontszerző pozícióig tudott felkapaszkodni.
Ekkor még senki nem látta, hogy hol lehet a vége Michael Schumacher sorozatának, és úgy tűnt, ha a mindig rizikófaktort hordozó Monacót is behúzza, tényleg semmi nem állhat útjába Ascari rekordjának elérésében. És végül ugyan az év első 13 versenyéből 12-t is megnyert Schumacher, éppen Monaco volt az, ami az útját állta, ahol így Trulli és Button meccselhették le egymás között a győzelem sorsát. De ez már egy másik nap múltidézőjének témája lesz.
