A napvilágot 1952-ben, Lombardiában meglátó Piercarlo statisztikáinak láttán mosolyra görbülhet szánk, azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy az olasz sereghajtó versenyző tehetségtelen lett volna. 1977-ben megnyerte azt a Formula-3-as Európa-bajnokságot, amelyet az előző évben Riccardo Patrese, két év múlva pedig Alain Prost hódított el. A Formula-2-ben azonban csupán 16. helyezést szerzett a következő idényben, így inkább visszalépett az olasz F3-as szériába – ahol Michele Alboretót győzte le a bajnoki harcban –, valamint sportautó-versenyeken indult, ezeken nem túl nagy sikerrel.
Mégis őt választotta ki az F1-es sereghajtó Osella csapat, mikor Miguel Guerra megsérült az 1981-es San Marinó-i Nagydíjon. A 29 éves újonc kettő futamon vezette az olasz csapat versenyképtelen autóját. Legközelebb csak két évvel később tűnt fel a királykategóriában, ugyanennél az istállónál. A szezon 15 versenyéből 7-re tudott eredményesen kvalifikálni, legfeljebb a 23. helyre, s mindössze egyetlen alkalommal ért célba.
Legjobb szezonja az 1984-es volt, amely rögtön a második versenyen, Dél-Afrikában nagy balesettel indult, autója kigyulladt a bemelegítő edzésen, Ghinzani keze és arca is égési sérüléseket szenvedett. A következő futamon már visszatért, Dallasban pedig, minden idők egyik legforróbb F1-es versenyén az 5. helyen ért célba – a nagydíj számtalan kiesést hozott. Mint évekkel később kiderült, ez maradt pályafutásának egyetlen pontszerzése. Még kétszer került bajnoki pontok közelébe két hetedik hellyel.
A rákövetkező idény közepén csapatot váltott, a Toleman istálló jóval versenyképesebb opciónak tűnt, csapattársa, Teo Fabi pole-ig jutott ebben az évben. Ghinzani a célvonalig sem jutott el, az 1986-os szezont pedig ismét az Alfa-motoros Osella színeiben kezdte. Sikerült megismételnie 1983-as bravúrját, csupán egyszer ért célba, ugyanúgy Ausztriában, ugyanúgy a 11. pozícióban.
A Ligier, majd a Zakspeed csapatoknál húzott le egy-egy szezont. A francia istálló dobogós volt egy évvel korábban, de kényszerű motorváltás miatt 1987-ben nagyot esett vissza, mindössze egyetlen pontot sikerült összeszedni, és azt sem az olasz pilótának. Mikor a versenyzőt arról kérdezték, miért ír alá folyamatosan gyengébbnél gyengébb csapatokkal, ő úgy válaszolt, még mindig jobb az F1-ben lenni, még a mezőny végén is, mint nem lenni ott. A Ligier-vel töltött szezonhoz köthető egy olyan történet is, ami már elképzelhetetlen az F1-ben: a silverstone-i időmérőn a célegyenesben fogyott ki üzemanyagja, mire szerelői átugrottak a bokszfalon, megtankolták a pályán, aztán betolták az autót. Az arcátlan szabálytalanság miatt kizárták a hétvége további részéről.
A sereghajtók veteránja 1989-ben harmadszor tért vissza az Osellához, utolsó Formula-1-es szezonja egyúttal leggyengébbje is volt. Csupán három versenyen nem vérzett el az elő-kvalifikáción, köztük a Hungaroringen, ahol 20 körig jutott – ez volt a maximuma az évad során. Legutolsó versenyén Nelson Piquet lökte ki az adelaide-i esőben. Teljes pályafutása 111 nagydíjjal zárult, amelyek közül 77-re sikerült kvalifikálnia, és 21-szer ért el a célig.
A ma 64 éves olasz később meglepően sikeres csapatvezetővé vált alacsonyabb kategóriákban. Legutóbb tavaly nyáron lehetett hallani róla, amikor úgy döntött, elárverezi korábbi autóiból álló gyűjteményét: a két Marchot, amellyel F3-as bajnoki címeit nyerte, a 83-as és 86-os Osellát, valamint Tolemanjét.
