Ahogy a korábbi szezonokban, az 1967-es Dél-Afrikai Nagydíjat is az új év első napjaiban rendezték meg – az 1965-östől és bajnokságon kívüli 1966-ostól eltérően ezúttal nem január 1-jén, hanem január 2-án tartották meg a futamot. Változott a helyszín is: a tengerparti East London helyét a Johannesburg közelében levő Kyalami (jelentése „otthonom” zulu nyelven) versenypálya vette át, melynek akkori, maira nyomokban sem emlékeztető vonalvezetése 9 kanyart számlált 4,1 kilométeren – a nagydíj távját ezért 80 körnek jelölték ki. Kyalamiban állandó otthonra talált a bajnokság, sorban 19 nagydíjat tartottak itt, majd még kettőt a 90-es években.
Mivel alig több mint két hónap telt el az előző idény mexikói zárása óta, az autókon kevés módosítás történt. Az átigazolások azonban lezajlottak, melyek közül a két legfontosabb alighanem az 1962-es bajnok, Graham Hill átköltözése volt a BRM-től a Lotushoz, Jim Clark oldalára, illetve az 1964-es legjobb, John Surtees váltása a Hondára, amely teljesen köré építette csapatát (csak azért maradtak, mert meg tudták szerezni a brit pilótát), csapattársat sem igazoltak. Chris Amon is ekkor érkezett a Ferrarihoz, az olasz istálló azonban nem utazott el a szezonnyitóra, hasonlóan a McLarenhez.
A címvédő csapat, a Brabham, amely nem változtatott felállásán, kisajátította az első két rajtkockát a bajnok Jack Brabham és Denny Hulme közreműködésével. Őket követte Jim Clark és Pedro Rodriguez, John Surtees utódja a Coopernél. Az ötödik helyen Surteest megelőzve meglepetésember végzett, John Love a szomszédos Rodéziából, a mai Zimbabwéből. A dél-afrikai Formula-1-es bajnokság tagjaként (melyet összesen hatszor nyert meg) rendszerint elindult „hazai” versenyén. Ekkor egy kétéves Coopert használt, amelyet a gyár eredetileg Bruce McLarennek készített a Tasman sorozatba.
A versenyen Hulme lerajtolta Brabhamet, míg Surtees RA273-asa feljött a harmadik helyre. A háromszoros bajnok Brabham megpördülése után a harmadik pozíciót Jochen Rindt örökölte meg a BRM-mel, de hamarosan hasonló sorsra jutott. Surtees ezzel már a második helyen találta magát, de az 1964-es bajnok Hondája nem volt eléggé versenyképes, ezért nemsokára Brabham és Rindt is visszaelőzte őt. Eközben a Lotus világbajnok párosa, Hill és Clark is kiesett a táv első negyedében.
Surteest időközben John Love szintén megelőzte: a rodéziai legjobb eredménye korábbi vendégszereplései során 8. pozíció volt, most azonban dobogós helyen találta magát. Ráadásul még egy pozíciót nyert, miután Jack Brabham motorproblémák miatt visszaesett, igazán szürreális pozícióba pedig a 61. körben került. Az ekkor már egy perces előnnyel vezető új-zélandi Hulme-nek fékgondjai támadtak.
Öregecske, nem is világbajnokságra tervezett Cooperjével Love kevesebb, mint 20 körre volt a futamgyőzelemtől. A gyár versenyzője, Pedro Rodriguez azonban nem maradt le messzire tőle, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget első győzelmére, rögtön első versenyén a csapattal. De Love nem maradt válasz nélkül, és ő is csökkentette köridejét. Kezében tartotta a versenyt, üzemanyagja azonban vészesen fogyott: 7 körrel a leintés előtt kénytelen volt bokszba állni, kiengedve kezéből a győzelmet.
Rodézia helyett Mexikó szerezte meg első sikerét a Formula-1-ben, de Rodriguez mögött – aki a későbbiekben még egy futamot nyert meg – a 42 éves Love megszerezte az ugyancsak csodaszámba menő második helyet. Bár a tempója önmagában nem lett volna elég, John Surteest elkerülte a balszerencse, és már körhátrányban harmadik lett első hondás versenyén: mindhárom pilóta számára különleges dobogós helyek voltak ezek. Bár egy potenciálos kettős győzelmet buktak el, a két Brabham mégis célba ért: Hulme a negyedik, a névadó a hatodik helyen. Kettejük között is egy Brabham-autó ért célba, Bob Anderson privát BT11-esével, amely még Love Cooperjénél is régebbi volt.
