Marokkó 1956-ban nyerte el a függetlenségét Franciaországtól, az országimázs megalkotásának egyik módját pedig akkor még szokatlan módon a Formula-1-es versenyrendezésben látta V. Mohammad király, így már 1958-ban részesévé váltak a naptárnak egy Casablancához közeli, közutakból álló pályával. A 7,6 kilométer hosszúságú Ain-Diab egy igazi tempós helyszínnek számított, és az ottani szezonzáró komoly sajtófigyelmet is kapott október 19-én, hiszen a bajnoki cím sorsa egészen idáig nyitott maradt.
_1.jpg)
A Ferrarival az év során csak egy futamot nyerő, de dobogós helyezéseket halmozó Mike Hawthorn, és a gyors, de kevésbé megbízható Vanwall volánjánál már három győzelemig jutó Stirling Moss maradtak harcban a végsőkig. Hawthorn nyolc pont előnnyel vezetett, így Mossnak mindenképp nyernie kellett, de könnyítést jelentett számára, hogy ferraris riválisának ebben az esetben muszáj lenne másodiknak lennie mögötte, hiszen harmadik vagy rosszabb helyezésekért a kieső eredmények szabálya miatt egyetlen pontot sem kapott volna. A leggyorsabb körért járó egy extra pont pedig tovább árnyalta a képet, így igazi taktikai csata alakult ki a két csapat pilótái között.
A pole-t Hawthorn szerezte meg, de Moss lerajtolta őt és az élre ugrott. Mögé Phil Hill kapaszkodott fel a Ferrarival, aki viszont nem engedte maga elé csapattársát, hiszen a maranellóiak két pilótája más taktikát választott. A futam elején a cél az volt, hogy Hill megpróbálja megelőzni az élen álló Mosst, ezzel megfosztva őt a bajnokság megnyerésének lehetőségétől. Még amikor az amerikai a harmadik körben kicsúszott és Hawthorn mögé esett vissza, kollegája akkor is lelassított és elengedte őt maga mellett, hogy ismét üldözőbe vehesse Mosst.
A taktika azonban majdnem visszájára sült el, hiszen Moss csapattársa, Tony Brooks eközben Hawthorn megelőzését tűzte ki célul, ezzel megakadályozva, hogy a Ferrari a futam végén helycserére szólíthassa fel két pilótáját, megszerezve ezzel az egyéni bajnoki címet. Brooks és Hawthorn több mint tíz körön át küzdöttek és oda-vissza előzgették egymást, a Ferrari britjének pedig végül az volt a szerencséje, hogy Brooks motorja féltáv környékén kilehelte a lelkét, ezzel az egyetlen hátulról érkező veszélyforrás is elhárult számára. Ez sokat jelenthetett a Ferrarinak, hiszen hamar bizonyossá vált, hogy az élen Hill képtelen lesz befogni Mosst, aki a leggyorsabb kört is behúzta és a leintéshez közeledve egyperces előnyre tett szert.
Az ütőkártya persze még mindig a Ferrari kezében volt, hiszen ekkor Hill átadta a második helyet Hawthornnak, aki így visszatért a bajnoki címet érő pozícióba, és már csak azért kellett szorítania, hogy az utolsó 15 kört kibírja alatta a technika. Ez meg is történt, így végül a kieső eredmények figyelembevételével, csupán egy pont előnnyel Hawthorné lett az összetett elsőség, ezzel a sport első brit világbajnokává vált.
Még csak 29 éves volt, de a csúcsot elérve pár nap múlva be is jelentette visszavonulását a versenyzéstől. A szabadságot azonban nem sokáig élvezhette, hiszen már a következő év januárjában halálos balesetet szenvedett, amikor egy Jaguart vezetve a közúton versenybe szállt az F1-es csapatvezető Rob Walker Mercedesével.
Ám már a marokkói hétvégének is volt egy brit halálos áldozata Stuart Lewis-Evans személyében. A Vanwall harmadik autóját vezető pilóta az ötödik helyen haladt, amikor motorja felrobbant, az abból kifröccsenő olaj pedig Lewis-Evans overallját is elöntötte és lángra kapott. A versenyző képes volt kiugrani az autóból és a pályamunkások tűzoltó-készülékekkel meg is szabadították őt a lángoktól, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett. Visszaszállították hazájába, ahol a legjobb orvosi kezelésben részesült, de már nem tudtak rajta segíteni, és hat nappal balesete után elhunyt.
A Vanwall így szomorú körülmények között, előbb a bajnoki cím, majd egy versenyzőjének elveszítése mellett intett búcsút az aktív Formula-1-es részvételnek.
