Az 1948. augusztus 31-én születetett Harald Ertl újságírással kereste pénzét, de hogy érdekesebb riportokat készíthessen, úgy döntött, maga is versenyezni kezd. 20 éves korában egy Formula-5-ös autót vásárolt, amellyel hat versenyt megnyert, habár a Nürburgringen egy csúnya bukást is elszenvedett. A következő lépcsőfokokat a Formula Vee, Super Vee és F3 osztályok jelentették, miközben egy újabb vasat kezdett a tűzbe tartani a túraautók révén, az akkori Európa-bajnokságon versenyt is nyert a szintén Formula-1-ig jutó Derek Bell oldalán.
1974-ben teljesítette első Formula-2-es futamait, a következő évben dobogóra állt a szériában, és ugyancsak 1975-ben bemutatkozott a Formula-1-ben is, a Warsteiner sörgyár támogatásával ülést kapott a Hesketh csapattól a Német Nagydíjon. Debütálásán nyolcadik helyen ért célba, tulajdonképpen utolsóként, de még körön belül, pár másodperccel lemaradva a mezőny női tagjától, Lella Lombarditól. Abban az évben még Ausztriában és Monzában indult el.
A Hesketh a teljes szezonra szerződést kötött vele 1976-ban, az alakulat teljesítménye azonban köszönőviszonyban sem volt a korábbi évekkel, amikor James Hunt vezetett a csapatnál. Hunt pártfogója, Lord Hesketh beszüntette a pénzügyi támogatást, az istálló fizetős versenyzőkkel tartotta magát a felszínen. A szakállas osztrák rendszeresen kiesett a szezon elején műszaki hibák miatt, többször pedig kvalifikálni sem tudott. Úgy érezte, a Hesketh nem nyújt elegendő támogatást pénzéért cserébe. A Brit Nagydíjon aztán célba ért, a 7. pozícióban, egyetlen helyezésre a pontszerzéstől. Ez is maradt F1-es karrierje legjobbja.
Legemlékezetesebb versenyére egy évvel a bemutatkozás után került sor: augusztus 1-jén, a Nordschleifén. Ertl Niki Lauda mögött haladt, mikor a Ferrari versenyzője megpördült, a falnak ütközött, és az autó kigyulladt. Ertl ki tudta kerülni őt, Brett Lunger azonban nem volt ilyen szerencsés, ő eltalálta az osztrák kocsiját. A Hesketh pilótája visszapillantójában látta a történteket, és rögtön honfitársa segítségére sietett. Ő, Lunger, valamint a később érkező Arturo Merzario és Guy Edwards – Ertl csapattársa – mentették ki közös erővel a lángok közül Laudát, aki életét köszönheti a négyesnek.
Ebben a szezonban 15 F1-es nagydíja mellett 9 Formula-2-es versenyen is rajthoz állt, a következő éve már kevésbé volt sűrű, öt versenyen vezethette a Hesketh autóját, 1978-ban pedig egy privát Ensignnal bukkant fel pár futamon. Az Olasz Nagydíj nevezhető Formula-1-es pályája mélypontjának, ugyanis miután nem tudott elő-kvalifikálni az Ensignnal, az ATS autójába ült át, a sérült Jochen Mass helyére – a kvalifikáción azonban ezzel is elvérzett.
Később még egy F1-es nagydíjon indult, két év múlva Hockenheimben, újra a német ATS színeiben, amely a korábbi versenyektől eltérően egy második autót is nevezett. Ismét nem sikerült kvalifikálnia, formaautós pályája így dicstelenül ért véget. A túraautók azonban még tartogattak számára sikert: a Deutsche Rennsport Meisterschaftban, a DTM elődjében versenyzett, ahol 1978-ban megszerezte a bajnoki címet.
Az 1981-es szezonban egy szériában sem indult, a következő évben viszont visszatérését tervezte, de a sors közbeszólt. A 33 éves Ertl feleségével, fiával, sógorával és unokahúgával húsvéti nyaralásra utazott a sógor magánrepülőjével, amely az út negyedénél meghibásodott és lezuhant. A balesetet csak Ertl felesége és gyermeke élte túl.
