1917-ben ezen a napon született Paul Frere, aki azzal a kiváló képességgel lett megáldva, hogy a tollat ugyanolyan jól forgatta, mint a kormánykereket vagy éppen a csavarkulcsot, így egy bennfentes szemléletével számolhatott be azokról a versenyekről, amelyeken akár ő maga is rajthoz állt.
.jpg)
Frere a franciaországi Le Havre-ben látta meg a napvilágot, de belga származása okán élete nagy részét Brüsszelben töltötte. Már gyerekként is az autók szerelmese volt, az a tipikus ötéves, aki bármely sarkából nézve azonnal felismerte napjainak közúti járgányait. A világháború után aztán a versenyzéssel is elkezdett kacérkodni. Kipróbálta magát néhány hosszútávú megmérettetésen, de a figyelem akkor szegeződött végleg rá, amikor egy nemzeti futamon legyőzte Belgium legjobbnak tartott versenyzőit, mint Jacques Swaters, Johnny Claes and André Pilette. Eközben francia nyelvű lapoknál már újságíróként is hírnevet szerzett magának, és egyik kollegája, Jacques Ickx (a későbbi F1-es Jacky apja) igyekezett őt versenyzőként is mindenhova beajánlani. Ominózus győzelme után, 1952-ben a Belga Autósport Szövetség is támogatta őt azon törekvésében, hogy ülést találjon magának az azévi F1-es Belga Nagydíjra, de hiába írt levelet az egyetlen lehetőségnek tűnő HWA csapatnak ezzel kapcsolatban, visszautasították a debütálás iránt kérelmét. Egy belgiumi bajnokságon kívüli versenyre azonban pilótára volt szükségük, így vigaszul a Chimay-ben rendezett futamra beültették Freret, aki azonnal megragadta a lehetőséget a bizonyításra.
Dacára annak, hogy ez volt legelső formaautós versenye, gyorsan megtalálta az iramot, és a féltávnál megérkező eső is kedvezett neki. 40 másodperces hátrányt dolgozott le, és bár még az utolsó kör előtt is 6 másodperc volt a lemaradása Ken Downing mögött, a több mint 10 kilométeres pályán egy elképesztő hajrával utolérte és megelőzte rá nem számító riválisát.
Győzelme után a HWA csapat azonnal jobb belátásra tért, és megadta a hivatalos F1-es debütálás lehetőségét is Frerenek, aki hazai környezetében, Spában rögtön egy 5. hellyel hálálta meg a bizalmat, ami aztán mindörökre az F1 első éveiben résztvevő kiscsapat legjobb eredménye is maradt.
Abban az évben és a következőben is még két versenyen állt rajthoz velük, de többnyire műszaki hibák akadályozták törekvéseit. Ő maga újságírói állása mellett soha nem is kötelezte el magát egy teljes F1-es szezonra, és ahogy mondta: „Nem vágytam arra, hogy világbajnok legyek. Egyszerűen csak részese akartam lenni az egésznek.”
1954-re a Gordini autóira váltott, ám miután a Nordschleifén menet közben kiesett autója egyik első kereke és csak azért volt képes megállni, mert mindez egy emelkedőn történt vele, megfogadta, hogy soha többé nem ül be a csapat autójába. Ehelyett a Ferrarinak ajánlotta fel alkalmi szolgálatait, Enzo Ferrari pedig fel is vette őt tartalékversenyzőnek. 1955-ben Monacóban állhatott rajthoz, bár elmondása szerint a pályát egyáltalán nem szerette, annak viszont örült, hogy nem helyezett rá különösebb nyomást a csapat. Két héttel később egy váratlan hívást is kapott: amikor Spába utazott, hogy a versenyről tudósítson, a Ferrari az utolsó pillanatban ajánlotta fel neki egyik ülését, ő pedig nem is habozott és 4. helyig vezette az autót. A következő évben Luigi Musso halála után szintén rajthoz állhatott hazai futamán, ahol egy nagyszerű 2. helyet szerzett csapattársa Peter Collins mögött, először és utoljára felállva egy F1-es dobogóra.
A Ferrari eközben szerette volna, ha Frere Maranellóba költözik és elvállalja a hivatalos tesztpilóta szerepkörét alkalmi versenyzési lehetőséggel, ő azonban olyat tett, amit az autósport történetében még nem sokan, és nemet mondott a Ferrarinak.
„Vonzó ajánlatot tettek, de már 38 éves voltam, Brüsszelben éltem és három iskoláskorú lányt kellett ellátnom. Azt is tudtam, hogy a Ferrari a múltban sok alkalmazottjából nagyon hamar kiábrándult már. Ezt az ajánlatot egy fantasztikus rövid távú munkának tekintettem, de semmi jövőt nem láttam benne, ezért elutasítottam” - nyilatkozta később a döntéséről.
Dobogója és 11 nagydíja után többé nem állt rajthoz az F1-ben, párhuzamosan azonban kitartott a sportautók mellett is és az évek során állandó résztvevője lett a Le Mans-i 24 órásnak. Többször került közel a győzelemhez, és az sem sokon múlt, hogy a Mercedes 1955-re őt szerződtesse le az a Pierre Levegh helyett, akinek autója aztán a több mint 80 áldozattal járó tragikus balesetet okozta a nézőtérre csapódva.
1960-ban Frere végre felért a csúcsra és Olivier Gendebien oldalán az Aston Martint győzelemre vezette a 24 órás viadalon. Egyben az volt utolsó szezonja is a versenyzésben, 43 évesen szögre akasztotta sisakját és a továbbiakban már csak újságíróként ténykedett a motorsportban, amiben mindkét oldal ismerőjeként szintén az egyik legjobb lett.
Emellett hobbiból továbbra is szívesen pattant különféle versenyautókba, ám 81 évesen egy Mercedes CLK-ban, 89 évesen pedig egy Honda Civicben bukott nagyot próbakörei során - utóbbi alkalommal eltört a medencecsontja és a tüdeje is károsodást szenvedett, ezekből a sérülésekből pedig már nem is tudott teljesen felgyógyulni. A világ legjobb autóversenyző-újságírója 91 évesen, 2008 februárjában hunyt el Nizzában.
