A Peugeot 208 Rally Kupa címvédője azért utazott a norvégiai Geilóba, hogy a fiatal pilóta egyrészt a lehető legjobban felkészüljön a hazai raliszezonra, másrészt hogy olyan körülménnyel találja szembe magát (jelesül hófalakkal, jéggel, szöges gumikkal), amelyben folyamatosan improvizálnia kell.
Nos, John Haugland téli raliiskolájában ez mind adva van – nem véletlen, hogy az elmúlt majdnem harminc évben 46 ország 1700 versenyzője pallérozódott itt, köztük Petter Solberg, Richard Burns, Alister McRae, vagy hogy mást ne mondjunk, múlt hét előtt a komplett M-Sport alakulat készült itt a svéd világbajnoki futamra.
„A hóautózás nagyon hasonlít a murvás versenyekre, ám hatalmas különbség, hogy amikor beérsz a kanyarba, majdnem olyan tapadása van az autónak, mint aszfalton – ezt meg kell szokni, el kell hinni, hogy elfér az autó, mert elsőre abszolút nem úgy fest. Elképesztő, milyen jól fog a szöges gumi, de ha azt mondtam, a kanyar közepén majdnem olyan a tapadás, mint aszfalton, azt is hozzá kell tennem, hogy egész máshogy kell kijönni a kanyarból, mint aszfalton. Nagyon sokat tanultam John-tól, és a tó jege után egy lezárt ralipályán is kipróbálhattam magam, amiben három kilométeren volt vagy hatvan kanyar. Bunkoczi Laci fel se tudott nézni az itinerből” – mondta Hangodi Bendegúz, aki azt is elárulta, eleinte nagyon nehéz volt megtalálni, hol van az út széle, mert minden kanyar egyformának tűnt, főleg ha két bója és két tábla az ember referenciája.
Hangodi legutóbb novemberben ült versenyautóban, úgyhogy az első nap délelőttje a visszarázódással (no és persze az elméleti oktatással, mert az sem maradhatott ki) telt. Az iskolában ügyeltek a fokozatosságra, előbb egy becsövezett utcai autóval gyakorolt a magyar versenyző, majd következett egy erősebb, jobb gátlókkal és rövidebb váltóáttétellel felszerelt „majdnem raliautó”, a végén pedig afféle „csemegének” egy R2-es Peugeot, ami a hab volt a tortán.
„Az R2-es egész más volt, mint az előző autók, azon már lehetett érezni, hogy versenyzésre építették, a sperrdifi miatt pedig máshogy nem is lehetett kanyarodni, csak gázzal. Ha csak alászedtem a kormányt, az autó ment tovább egyenesen, csak gázadásra volt hajlandó elkezdeni kanyarodni – árulta el Hangodi. – Minden nap végére nagyon elfáradtunk, és nemcsak azért, mert a fák között kijelölt, három kilométeres, szűk gyorsaságin volt vagy hatvan kanyar, hanem mert a hideg kivette az erőnket és mert a hó miatt nagyon kellett koncentrálni. A három nap alatt megtettem négyszázötven versenykilométert – ilyen rövid idő alatt még sohasem mentem ennyit. A végére megtapasztaltam, hol vannak a határok, s bár akadt egy-két kalandos helyzet, összességében nagyobb baj nélkül megúsztuk. Nagyon fárasztó volt, de rengeteget tanultam, és biztosan nagy hasznát veszem majd a szezon során ennek a három napnak.”
Bunkoczi László rutinos navigátorként versenyzett már hófalak között (Oroszországban egy tereprali világkupa-futamon), de a sivatagban azért jobban otthon érzi magát, így őt is nagyon meglepte, hogy a mínusz 18 Celsius-fokban eltöltött kilenc-tíz óra milyen sokat kivesz az emberből.
„Ennyi havat én még életemben nem láttam: döbbenet, hogy minden éjszaka esik a hó, és másnap reggelre kész pálya vár minket, mert a befagyott tavakról is eltúrják a havat, hogy legyen hol autózni. Ez nyilván azt is jelenti, hogy minden napra jut egy új nyomvonal – mosolygott Bunkoczi. – Tanulság, hogy akárhogy felöltözöl, itt azért fázni fogsz, mint ahogy az is, ha hiszed, ha nem, lehet a jégen és havon is százötvennel menni és száztízzel kanyarodni. A kanyarokkal tűzdelt gyorsaságin egyetlen pillanatra sem tudtam felnézni, de ha azt mondják, hogy a jó versenyző a csípőjével vezet, akkor az is igaz, hogy a jó navigátor meg a csípőjével érzi, tudja, hogy éppen hol járnak. Egy idő után már úgy megismertük a pályát, hogy mindig tudtam, hol járunk. Az volt a célunk ezzel az iskolával, hogy Beni a lehető legtöbbet tanuljon, és ezt sikerült is megvalósítani.”
