Brian Hart legfeljebb külsőre hasonlított a kopaszodó, néha lazsáló mérnökökre, ő maga egy igazi versenyző volt, ráadásul nagyon gyors. Fiatalon igen jól szerepelt az 1172 köbcentis Clubman-sorozatban, majd a Formula Junior és a Formula-3 szériában, sőt az európai Formula-2-ben is ért el sikereket. A Mike Costin által tervezett Protos F2-es versenyautóval versenyző Hart az autó Cosworth FVA motorját maga készítette fel a futamokra, de a motorok mellett ekkor még a kis F2-es versenyautó aerodinamikája iránt is érdeklődött, az általa elvégzett változtatások pedig elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy Brian 1967-ben Hockenheimben megfussa a leggyorsabb kört és végül a második helyen érjen célba.
A versenymotorok hangja egy életre megfertőzte, így 1969-ben az essexi Harlow-ban megalapította a Brian Hart Engines nevű cégét, ahol a Ford BDA motorjainak tuningolásába fogott raliversenyekre, miközben rendszeresen feltűnt az európai F2-es futamokon is, ahol megszokott látvány volt, ahogyan megérkezik a 3 literes Ford Capri autójával, aminek a csomagterében egy frissen felkészített négyhengeres versenymotor lapult, ami a futam napján általában a legjobbak között szerepelt. Az F2-es üzlet pedig egyre jobban beindult, így Ronnie Peterson (March) és Mike Hailwood (Surtees) is bajnoki címet szerzett Hart motorjaival, 1979-ben pedig Brian Henton és Derek Warwick a Toleman-Hart versenyautóikkal már uralták a Formula-2 mezőnyét.
Végül 1981-ben, amikor a Toleman úgy döntött, hogy megpróbálkozik a Formula-1-gyel is, a Rory Byrne tervezte kasztniba egy 4 hengeres Hart turbómotort építettek be. Ez a lépcsőfok azonban a Toleman és a kicsiny motorgyártó számára is túl nagynak bizonyult. Bár 1983-ban a csapat megszerezte az első világbajnoki pontjait, az igazi áttöréshez egy zsenire is szüksége volt a csapatnak, ő pedig nem más volt, mint a későbbi háromszoros világbajnok, Ayrton Senna, aki az 1984-es szezonban csatlakozott az istállóhoz. Senna a Monacói Nagydíjon szerzett 2. helye mellett további két dobogót (Brit és Portugál Nagydíj) szállított a csapatnak, akik a motorgyártó részéről is igazán elismerésre méltó fejlődést mutatva így végül 16 pontjukkal a bajnokság 7. helyén zárták a szezont. Senna azonban az év végén távozott a csapattól, a Toleman pedig egyetlen egy pontot sem tudott szerezni az 1985-os szezonban, ennek ellenére a Hart-Toleman páros ekkor is tudott egy meglepő eredményt elérni, Teo Fabi ugyanis a Német Nagydíjon az új Nürburgringi pályán több mint egy másodpercet adva a mezőnynek megszerezte a csapat és a Hart motorok első pole pozícióját!
Az ekkor már a RAM és kényszerűségből az új Ford turbómotorok érkezéséig a Haas-Lola istállóknak is motorokat szállító Hart azonban az 1985-ös szezon végén, miután a Benetton felvásárolta a Toleman istállót, távozni kényszerült az F1-ből. Néhány évvel később, 1992-ben azonban a Brian Hart Engines belefogott a legnagyobb vállalkozásába, és hozzákezdett egy új F1-es motor, a 10-35-ös kódjelű 3.5 literes V10-es szívómotor megalkotásához, amit a Jordan istálló használt az 1993-as és 1994-es szezonban. Sokan úgy jellemezték Brian Hart újabb alkotását, hogy "egy fiú elvégezte a férfiak munkáját", ami találó is volt, ha összehasonlítjuk a Hart cég létesítményeit és anyagi forrásait az akkoriban bajnoki címeket nyerő Renault és Ford-Cosworth lehetőségeivel.
Hartnak, Eddie Jordannek és a csapat technikai igazgatójának, Gary Andersonnak nem voltak illúziói a források oldalán mutatkozó különbségekről, de ez is része volt a kihívásnak, ami végül igencsak jó eredményeket hozott. A világot persze nem tudták megváltani, de Brian piciny gyárában végzett munka még a nagyok elismerését is kivívta. Az első szezonban (1993) még csak 3 bajnoki pontra futotta a Jordan-Hart vállalkozás erejéből, 1994-ben azonban egy újabb dobogó és pole pozíció, valamint 28 világbajnoki pont és egy konstruktőri 5. hely lett a jutalmuk a kemény munkáért. Az év végén azonban a Jordan istálló a francia Peugeot "gyári" támogatásáért cserébe szakított a Hart motorokkal, amik így az új szabályoknak megfelelően 3 literes kivitelben és V8-as formációban az azt követő években az Arrows csapat autóiban futottak tovább 1995-ben és 1996-ban, az 1995-ös szezonzáró Ausztrál Nagydíjon egy újabb szerencsés dobogót is szerezve. A következő 1997-es szezonban az olasz Minardi használta a Hart V8-as erőforrásait, majd egy újabb V10-es motor fejlesztésébe kezdő Brian Hart üzletét végül Tom Walkinshaw vásárolta fel 1999-ben, így már Arrows néven két újabb évet szolgálhattak Brian Hart motorjai a Formula-1-ben.
