Azt gondolom, felesleges arról beszélni, mi volt 2007-ben – egyrészt F1-es mércével mérve borzasztó rég volt, másrészt ebben az üzemágban mindenki roppant profi, és ha csak egyik félben (Dennis és Alonso) is maradt volna bármi rossz érzés vagy bizonytalanság az együttműködést illetően, nem álltak volna össze megint.
A McLaren biztosra ment Alonsóval, hiszen a mezőny egyik legjobb, legérettebb pilótáját kaparintotta meg, aki kihozza a 110%-ot a kezébe adott versenyautóból; míg Alonso némiképp kockáztat, elvégre nem tudhatja előre, hogy a két év harmatos McLaren-évad után bizonyosan jobb lesz-e a helyzet az új motorszállítóval, a Hondával. A Honda hihetetlen sikereket ért el az 1980/90-es években, előbb a Williamsszel, majd a McLarennel, de utóbb már inkább csak szenvedett, amikor a BAR-motorszállítója volt, és aztán saját néven futott.
Azonban meg lehet érteni a spanyol motivációját: öt évet nyomott le a Ferrarinál, egyre sanyarúbb körülmények között, és valószínűleg nem látta a reményt, hogy 2015-ben vagy 2016-ban sokkal rózsásabb lesz a helyzet. Váltania kellett, hogy friss levegőt szívhasson. Abban bízhat, hogy Buttonnal közösen és a japán elszánással felvértezve csak sikeredik egy olyan autót gyártani Wokingban, amivel legalább a dobogós helyezésekért küzdhet. Kérdés, mi lesz, ha ugyanúgy szenvednek majd tovább, mint ő a Ferrarinál idén, vagy a mclarenes fiúk 2013/14-ben. Akkor lehet, hogy – profizmus ide vagy oda – eszébe jut majd, hogy mégsem olyan jó barátok Ron Dennisszel…
