Miután hivatalosan megerősítették, hogy Jules Bianchi diffúz axonális sérülést szenvedett az elmúlt évtizedek legsúlyosabb Formula-1-es balesetében, rajongók milliói néztek utána, mit is jelent pontosan az angol rövidítéssel DAI néven ismert károsodás. A legpesszimistább statisztika, mely az egész világhálón elterjedt, az a többek közt az angol nyelvű Wikipedián is megjelent kimutatás volt, miszerint a sérültek 90 százaléka soha nem tér magához és a fennmaradó 10 százalék nagy többsége is csak maradandó károsodásokkal élhet tovább.
Amit nagyon sok forrás elmulaszt megemlíteni, az az, hogy ez a 90 százalék csak a legsúlyosabb diffúz axonális sérülésekre vonatkozik, és pontosan senki nem tudja (természetesen legfeljebb az orvosokat leszámítva), hogy mennyire komoly a Bianchi agyát ért károsodás. Bár a becsapódás hatalmas volt, ez nem vonja magával automatikusan azt, hogy a DAI legsúlyosabb formájával kell számolnunk, hiszen ennél nagyobb G-terhelést is vészeltek már át versenyzők maradandó következmények nélkül.
Stephen DAlbiac, a Torque F1 blog szerzője egy olyan történetet keresett elő a múltból, mely reményt adhat Bianchi felépülésével kapcsolatban. Az egykori CART-orvos, Steve Olvey Rapid Response című önéletrajzában idézte fel a két szezon erejéig az F1-ben is szereplő Roberto Guerrero esetét. 1987 őszén a kolumbiai versenyző egy indianapolisi gumiteszten szenvedett súlyos balesetet, s a kórházban diffúz axonális sérülést állapítottak meg nála nagyon rossz kilátásokkal. Története arra mutat rá, hogy bár Bianchi előtt bizonyosan nehéz és hosszú út áll, a reményt nem szabad feladni.
Olvey könyvében felidézi, hogyan értesült a balesetről, melyet követően a súlyos fejsérülést szenvedett Guerrero mély kómába esett, s csak gép segítségével tudott lélegezni. A CT-felvételek alapján műtéttel sem lehetett segíteni Kolumbia legjobb versenyzőjén, agya jelentősen megduzzadt, s nagyon súlyos diffúz axonális sérülést szenvedett. Guerrero a traumatológiáról az intenzív osztályra került át, kilátásai nagyon rosszak voltak, úgy tűnt, nem lehet rajta segíteni – tegyük hozzá, akkoriban még a kezelési lehetőségeket is kevésbé ismerték.
Olvey a versenyző kezelőorvosával együtt találkozott Guerrero feleségével, és elmagyarázták neki a helyzet súlyosságát. Kifejtették neki, hogy az ápoláson kívül az egyetlen, amit tehetnek, az, hogy a szokásosnál jóval nagyobb dózis barbiturátot adnak neki, és ehhez az engedélyét kérték. A pilóta felesége hozzájárult a rendhagyó kezeléshez, így Guerrerót mesterséges kómába helyezték, folyamatosan figyelemmel kísérve az életfunkcióit.
A maximális dózis ellenére a koponyaűri nyomás nem csökkent, a helyzet egyre sötétebbnek látszott. A kezelések során a versenyző vérnyomása szinte a nullára csökkent, s Olvey attól tartott, hogy bármikor meghalhat. Újabb gyógyszerekkel emelni kezdték a vérnyomását, de a szituáció egyre kritikusabb volt.
Néhány óra elteltével, miközben a rendhagyó kezelés miatt egyre több kritika érte Olvey-t és Dr. Turnert, a nyomás Guerrero fejében elkezdett csökkenni. 24 óra elteltével elérte a normális szintet, majd három hét múlva felébredt. Amikor magához tért, anyanyelvén, spanyolul szólt feleségéhez. Hamarosan megkezdődött a hosszú rehabilitáció, folyamatosan javították a memóriáját és a vizuális, illetve motoros funkcióit. Guerrero az előírt napi öt óra helyett kilencet töltött rehabilitációval, újra megtanult járni, újra megtanult angolul beszélni.
A kolumbiai versenyző két hónap múlva már autót vezetett, egy újabb múlva már golfozott. Bő fél évvel a balesetet követően bejelentette, hogy vissza akar térni a versenypályára. Csapata támogatta, és benevezte őt a phoenixi idénynyitóra. A sorozat vezetői egy kilencórás neuropszichiátriai tesztre kötelezték, amit tökéletesen teljesített, majd ezt követően még egyszer megcsinálta más orvosok előtt, hogy kizárják az elfogultságot. A második teszt során a UCLA-n folyamatosan figyelték szervezetét különböző rendellenességek után kutatva – és semmit nem találtak.
Az egészségügyi vizsgálatok után Guerrerónak a CART vezető stewardja, Wally Dallenbach jelenlétében egy vezetési tesztet is teljesítenie kellett. Miután egyetlen hibát sem követett el, kénytelenek voltak engedélyezni a versenyzést a számára. A kolumbiai versenyző, aki néhány nappal előző évi balesete előtt aratta karrierje második győzelmét, általános elképedésre a második helyre kvalifikálta magát. Másnap a futamon is másodikként ért célba, fél évvel azt követően, hogy súlyos diffúz axonális sérülést szenvedett, és életveszélyes állapotban, kómában került kórházba. Guerreróra hosszú karrier várt még ezt követően, végül 2003-ban, negyvennégy évesen vonult vissza az autóversenyzéstől.
