Ki hitte volna, hogy a felemás ferraris évek után Felipe Massa kap még egy második nagy lehetőséget a sorstól? Ki gondolta, hogy az interlagosi könnyes búcsút követően, amikor a brazil a maranellói legénység alkotta sorfalak között hajtott ki utoljára vörös autóban a rajtrácsra, hogy 2014-től már a Williams kezeslábasába bújjon, minden jobbra fordul? Pedig fordult vele egyet a világ, még ha ezt a szezonját is, csak úgy, mint általában karrierjét, kisebb érzelmi hullámvasútként éli meg Felipe.
Ez a küzdelem azonban más, hisz most újra elérhető közelségbe került a siker.
A Ferrarinál az utóbbi időkben számtalan pechje és Alonso vitathatatlan erőfölénye miatt megbélyegzett 33 éves pilótának nagyon időszerű volt már a váltás, és bár Massa maga is tartott kicsit a Williams csapatot jellemző hűvösebb, mondjuk úgy angolos környezettől, jól döntött, amikor a dél-amerikai pilótákat (Nelson Piquet, Ayrton Senna, Rubens Barrichello, Bruno Senna vagy Pastor Maldonado) jól ismerő groveiak ajánlatára rábólintott. Sir Frank Williamsnek Felipe és az ő hihetetlen tapasztalata kellett, és ma már tudjuk, Massa sem járt rosszul, a Williams-Mercedes- vadonatúj szakembergárda kombináció az élmezőnybe juttatta az elmúlt években (kivéve a 2012-es szezont) csak szenvedő régi, legendás sikerű csapatot.
A brazilok kedvence végre jól érzi magát a bőrében, egészen másfajta nyomás nehezedik rá, mint a Ferrarinál. Maradt viszont egy tartozása önmaga és a benne kétkedők felé, akik annak ellenére, hogy a brazil 2008-ban hajszál híján világbajnok lett, 2009-es balesete után már csak amolyan másodhegedűsnek kategorizálták be. Most új munkahelyén ismét hatalmas benne a bizonyítási vágy, aminek számlájára írható az az elhibázott kanadai futam is, amiért nagy kár. Kicsit az az érzése az embernek, hogy a nagy lehetőséget megérezve Montreálban mindent egy lapra tett fel - egy életem egy halálom alapon. A Perezzel való ütközés előtt Massa ugyanis tényleg szentül hitte, hogy akár még két körrel a leintés előtt is nyerhet...
És hát azokban a pillanatokban minden bizonnyal ott motoszkált a tudatalattiban a szorgos pontgyűjtő, papíron jobban teljesítő csapattárs, Valtteri Bottas elleni küzdelem is. A tesztek alatt még nem látszott, hogy a finn egyenrangú ellenfél lehet, de Bottas remekül kompenzálja a brazillal szembeni tapasztalathiányt, következetes, gyors, fiatal, hidegvérű, és ha kell, könyörtelen. Már most akkora egóval rendelkezik, mint a nagy bajnokok. Persze ez, ha visszatekintünk a múltba, az igazi klasszisoknál egyik feltétele is a sikernek.
Ha nincs ez a Bottas fiú, akkor Ausztriában hat év után újra pole-ba érő Massa nem csak szombaton érezhette volna magát örömében a mennyországban, de a versenyen is dobogón végez, és biztosan végleg leomlik az a nagy fal az összes gátlással együtt, amit többek között a kíméletlen sajtó ültetett el benne az utóbbi években. Bár a pilóták mindig azt hangoztatják, hogy az újságírók és egyáltalán a "kívülállók" szavai nem hatnak rájuk, de ez messze nem igaz. Massa hiába hozott össze néhány dobogót Alonso társaként, a kimagaslóan teljesítő spanyol mellett nem tudott labdába rúgni (nem, mintha olyan sok korábbi csapattársnak ez sikerült volna), de összeomlásában leginkább az a bizonyos csapatutasítás hagyott mély nyomokat, amelyet a balesete után pont egy évvel kapott, amikor is nem engedték neki megnyerni a Német Nagydíjat.
Ez a rajtelsőség egy pici kis kompenzáció. Most a reális gondolkodású ember azt mondja, hogy ezért a pole pozícióért nem jár pont, csak a verseny számít, de Felipe esetében ez a momentum felért egy győzelemmel. Egy óriási lelki tehertől szabadult meg, a kételyektől, talán a balesetére ráfogott bizonytalanságtól. A baleset, ami sok mindenkinek eszébe jutott. Ezért kísérte olyan őszinte ováció elsőségét, ezért ünnepelte meghatottan az osztrák közönség épp úgy, mint a régi társak, a ferrarisok és az egész paddock. És mert szeretik.
Keveset beszélünk arról, mennyire számít, ki honnan, melyik világtájról, kultúrából érkezik a Forma-1-be. A finneket általánosságban ismerjük, tisztában vannak a képességeikkel, nincs különösebben szükségük mások véleményére, pártfogására, többnyire kemények, öntudatosak. Más viszont egy érzelmes dél-amerikai, ahol Isten, a család, a barátok, az összetartás és összetartozás egészen különleges jelentéssel bírnak.
Más az, akinek tizenévesen, gyerekfejjel kell meghoznia a döntést, hogy elhagyja a hazáját, pakol és elutazik egy másik földrészre, a messzi Európába, ahol egy idegen kultúra, idegen emberek és ki tudja, még mi vár rá. Sennának nehéz volt megszoknia zárkózott, megosztó, olykor "kiosztó" természete miatt, de az egy másik történet... Massán sokat segített nyitott karaktere, olasz nyelvtudása, így hamar maga köré gyűjtötte a legfontosobb embereket. Az Olaszországban Kubicát is sokáig ápoló Dr. Riccardo Ceccarelli befogadta őt viareggiói otthonába, és erőnléti központjában - mintegy kezdőrúgásként - minden fizikai és lelki támogatást megadott a brazilnak. Ugyanúgy szerették az Alfa Romeonál rövid túraautós kitérője alatt, majd később a Saubernél és a Ferrarinál. Ezen túl ott volt az a kivételes nemzeti összetartás, amelyben a brazil autóversenyzők verhetetlenek. Ha nincs egy bizonyos Rubens Barrichello, aki 2002-ben komolyan elbeszélget kezdő honfitársával, az ifjú titán rögtön bemutatkozó éve után az F1-en kívül találta volna magát.
De ott volt, ahogy előtte Barrichellonak ott volt Senna is, és utána maga Massa is a GP2-es mezőny egykori fiatal srácai - Nelsinho Piquet, Lucas di Grassi, Xandi Negrao, Bruno Senna, Alberto Valerio, Diego Nunes, Luiz Razia - számára.
Most csak Felipe Nasr van a közelben, de Felipének először is magával kell törődnie, és megmutatnia, hogy a család, a legjobb barát, Rob Smedley és a menedzser, Nicolas Todt alkotta csomag elég jó arra, hogy újra meglegyen az a győzelmi trófea.
