Salo 1966. november 30-án született Helsinkiben, Seppo és Tarja legidősebb fiaként. Az autósportos karrierjét 5 évesen kezdő kis Mika a keimolai gokartpályán szőtte első álmait arról, hogy egyszer világbajnok lesz. Apja, Seppo nagy autósport rajongó volt, így mindent megtett azért, hogy fia versenyképes technikához jusson, aki így egészen gyorsan feljebb is lépett a Formula Ford sorozatba, majd a sikerek hatására 1989-ben már a rangos Angol Formula-3-as bajnokságban vezethetett. Salo a második szezonjában 6 futamgyőzelmével már a bajnokság egyik esélyesévé vált, a bajnoki címet azonban végül honfitársa, Mika Hakkinen vihette haza, míg Salónak be kellett érnie a bajnokság 2. helyével. Ezt követően Ãzsiába ment, ahol Formula Nippon sorozatban versenyzett, lassan mindenki kezdett elfeledkezni róla, amikor is 1994-ben váratlan telefonhívást kapott a Team Lotus istállótól.
"Ez egy kicsit különös volt a számomra, mert minden olyan gyorsan történt" - emlékszik vissza Salo. "Kaptam egy telefonhívást akkor, amikor már nemigen gondoltam a Formula-1-re és hirtelen vezethettem a Japán Nagydíjon. De nem volt időm ezen gondolkodni. Minden összejött és egy hét alatt létrejött a szerződés. Tudtam, hogy azt fogják mondani, hogy nem tesztelhetek majd előtte, egyenesen az első szabadedzésre kell majd mennem, majd jön az időmérő. De nem igazán aggódtam emiatt, csak arra gondoltam, hogy végre versenyezhetek, semmi többre. Végülis minden jól ment és 11 évig ott voltam az F1-ben."
Salo az erőfeszítései eredményeképpen egy tiszteletreméltó 10. helyet ért el Suzukában a halódó Lotus istállóval, aminek eredményeképpen a bokszutca több csapatvezetője is megjegyezte a nevét. A Lotus az év végén le is húzta a rolót, de Ken Tyrrell szerződést ajánlott Salónak az 1995-ös szezonra, s ő végül három évet töltött el a csapatnál, ahol összesen 12 pontot sikerült szereznie, majd az 1998-as szezonra az Arrows istállóhoz szerződött. A Monacóban szerzett 4. helye ellenére azonban a csapat nem hosszabbította meg vele az év végén lejáró szerződését, így szerződés nélkül várhatta az 1999-es szezont. Akkor rámosolygott a szerencse: a BAR brazil versenyzője, Ricardo Zonta a Brazil Nagydíj szabadedzése alatt megsérült a bal lábán, a csapat pedig a következő három futamra Salót szerződtette le. A szezon közepén a Brit Nagydíjon Michael Schumacher szenvedett lábtörést, a maranellói gárda pedig a tapasztalt finn pilótát ültette be Schumacher helyére az autóba. Ő nem is vallott szégyent és a Német és az Olasz Nagydíjakon is felállhatott a dobogóra.
"Ez nagyszerű tapasztalat volt" - nyilatkozta Salo a Maranellóban töltött hónapokról. "Megtudtam, hogy hogyan is működik a világ legjobb csapata. Nagyszerű időszak volt, sohasem feledem el."
Salónak azonban a vörös overallban nem magáért, hanem a Ferrariért és Eddie Irvine bajnoki címért kellett harcolnia, így a Német Nagydíjon gyakorlatilag egy győzelmet ajándékozott oda Irvine-nak. "Ez volt a munkám akkor" - magyarázza Salo, akinek később Irvine odaadta az első helyért járó trófeát. "Tudtam, hogy ha előáll ez a helyzet, akkor meg kell csinálnom, reménykedtem, hogy nem lesz ilyen helyzet, de nem így történt. Nem gondolok rá túl sokat. Ez volt a munkám, ezért elvégeztem azt."
De mi kellett ehhez, hogy meg tudja tenni? A híres finn mentalitás, az érzelmeket elrejtő, eltökélt törekvés a siker felé? És egyáltalán miért olyan sikeresek a finn autóversenyzők a Formula-1-ben? Hiszen a kis skandináv államnak három világbajnoka is van és annyi futamgyőzelme, amivel ők állnak az örökranglista 5. helyén. "Lehet, hogy van valami köze a mentalitáshoz" - vélekedik Salo. "A mi mentalitásunk illik a Formula-1-hez és általában az autóversenyzéshez. Soha sem adjuk fel és csak a munkánkat végezzük. Mindig panasz nélkül elvégzed a munkádat, amikor kapsz egy újabb esélyt. Egyáltalán nem kellenek érzelmek, csak 100% munka."
A Ferraris csonka szezont követően Salo 2000-ben a Saubernél versenyzett, majd a Toyota hívószavának engedve elszegődött tesztpilótának az F1-be készülő japánokhoz, aminek jutalmaként 2002-ben a Toyota bemutatkozó szezonjában ő vezethette a csapat egyik autóját. Ezt követően távozni volt kénytelen a Formula-1-ből, azonban nem hagyott fel a versenyzéssel, így 2003-ban 4 futam erejéig (amiből egyszer szintén a dobogóra tudott állni) megpróbálkozott az amerikai ChampCar sorozattal, majd a sportkocsi versenyzésre váltott, ahol a GT2-es kategóriában kétszer is megnyerte (2008, 2009) a legendás Le Mans-i 24 órás verseny GT kategóriáját. Salo emellett pedig olyan legendás versenyeken is győzelmet aratott a GT2-es kategóriában, mint a 24 órás spái verseny, a 12 órás sebringi verseny, vagy a Petit Le Mans.
"A Formula-1 után sok mindent csináltam" - nyilatkozta Salo, aki ma Monacóban él feleségével és két gyermekével. "Teljesítettem néhány ChampCar futamot, majd jött a GT versenyzés Amerikában és Európában. Az egyik legnagyobb fénypont pedig az volt, amikor az Amerikai Autósport Szakírók (AARWBA) 2007-ben az év autóversenyzőjének választottak. Én azonban ebben a pár évben, csak jó versenyeket akartam futni, mert élveztem a vezetést, de emellett más elkötelezettségeim is voltak, így kommentátorkodtam a finn MTV3-nak, ez azonban nem engedte meg, hogy egy teljes bajnokságot menjek valahol. Versenybíró is vagyok az FIA-nál a Formula-1-es futamok alatt, szóval még mindig igazán elfoglalt vagyok!"
