A versenyzõk így legalább egyrészt rápihenhetnek a sivatagi küzdelemre, másrészt van mód egy kis csapatépítésre is. S nem csupán a saját csapatukat építik (kockapókerrel, sztorizással), hanem barátságokat is kötnek.
A Szaharában egyébként is az a szabály, hogy mindenki segít a másiknak, hiszen az egyik nap õ szorul segítségre, a másikon pedig talán te... Így azután megy a barátkozás, hallgatják egymás sztorijait, veregetik egymás vállát. Szalay Balázs és Bunkoczi László egy évvel ezelõtti hatalmas bukásának részleteirõl sokan most hallanak elõször – de legalább pontos képet kapnak, elsõ kézbõl. Aztán elõjönnek tíz, tizenöt, húsz évvel ezelõtti történetek, amelyek természetesen a Szaharáról szólnak, a világ legszebb és legkegyetlenebb sivatagjáról, ahová a mezõny (tagjai közt az Opel Dakar Team párosával) készül.
„Húsz éve álltam rajthoz az elsõ Dakaromon, itt Afrikában, a klasszikus útvonalon, és amikor megláttam azokat a hatalmas dûnéket, arra gondoltam, ezeken egyetlen autó sem képes átmenni. Aztán a legtöbben átmentek, köztük mi is. Azóta pedig már kifejezetten szeretem a dûnéket, számunkra, mindig az jelent elõnyt, ha a homokban kell közlekedni” – mondta Szalay Balázs.
„Hogy mi az afrikai pályák nehézsége? Hogy Afrikában vannak. Számunkra a marokkói szakaszok lesznek a vízválasztók, ha a dûnékig elérünk, onnantól már otthonosan mozgunk majd. Ezért aztán az elsõ néhány napot türelemmel kell végigautózni. Egyébként pedig azt szoktam mondani, ha az elsõ napot gond nélkül végigcsináljuk, akkor már célba érünk. Most is ez a lényeg...” – tette hozzá Bunkoczi.
