Peter Arundell 1933-ban ezen a napon született Angliában. Apja autószerelő műhelye révén hamar beleásta magát a technika rejtelmeibe, és maga is autókat kezdett építeni, de versenyzői ambíciókat egészen húszéves koráig nem táplált. Ekkor olvasott az újságban egy olyan személyről, aki pontosan ugyanolyan Austin Seven autók összerakásával foglalkozott, mint ő maga, csakhogy ez az illető versenyzett, és nyert is velük. Colin Chapmanről szólt a cikk, és ekkor Arundell még nem is sejtette, hogy útjaik hamarosan kereszteződni fognak a versenycsapatát építgető szakemberrel.
A cikk hatására beindult Arundell fantáziája és maga is versenyezni kezdett Angliában. Néhány év és pár komolyabb siker után a fülébe jutott, hogy nem más tartja rajta a szemét, mint maga Chapman, aki hamarosan fel is vette vele a kapcsolatot, és onnantól a Lotus pilótájaként szerepelhetett olyan kisebb sorozatokban, mint az F2 vagy a Formula Junior. Az utolsó nagy lépés megtételére, az F1-es debütálásra azonban nem volt esélye, a Jim Clark köré épített csapatban nem maradt neki hely.
1963-ban Chapman előrelépést ajánlott neki, de nem olyat, amilyenről Arundell álmodott. Mivel gondok adódtak a versenyautók gyártásai körül, arra kérte fel, hogy igazgatóként vegye kézbe a szervezési munkálatokat a gyárban, de a pilóta nemet mondott erre a felkérésre, ami szerinte rossz irányba terelte volna a karrierjét. „Azt mondtam neki, hogy világbajnok akarok lenni, és ha majd az leszek, tegye fel ismét ezt a kérdést. Garantáltam, hogy akkor igennel fogok válaszolni” - emlékezett vissza.
Ebből a váltásból így végül nem lett semmi, de 1964-re aztán végre bekövetkezett a várt fordulat: miután Trevor Taylor elhagyta a Lotust, felszabadult egy pilótaülés, amit Arundell kapott meg, és második számú pilótastátuszt kapott Clark mellett - ami a négy versenyzőt foglalkoztató csapatnál azért nem hangzott olyan rosszul. Ő pedig nem is volt hálátlan: első és második F1-es futamán, Monacóban és Zandvoortban is 3. helyen végzett, ezzel ő lett az első olyan versenyző, aki két dobogóval nyitotta karrierjét a királykategóriában. Ez a rekord pedig egészen 2007-ig fennállt, akkor viszont Lewis Hamilton egészen 9-ig nyújtotta.
Arundell szerzett még egy negyedik helyet is abban az évben, ám amikor Reimsben részt vett egy F2-es versenyen, utolérte őt a balsors. Összeütközött Ritchie Gintherrel, aminek következtében autója magasan a levegőbe emelkedett. Ő maga biztonsági öv híján azonban kiesett belőle, majd vállával és fejével érkezett a földre.
A brit két hétig kómában feküdt és élet-halál között lebegett, ám magához tért, egy hónapig mankóval járt, majd felépülése egyre gyorsabban zajlott. Az 1965-os éve ezzel elúszott, de a szezon végén, novemberben már visszaült egy F2-es versenyautóba. A tesztje nem sikerült rosszul, és ő maga is állította, hogy száz százalékosan rendbejött, noha belül tudta, hogy ez nem teljesen igaz. „Ha elmondtam volna nekik, hogy ténylegesen milyen állapotban vagyok, a versenyautó közelébe sem engedtek volna” - idézte fel később.
Chapman azonban balesete után ígéretet tett neki, hogy az egyik ülést megőrzi számára a visszatérésekor, és be is tartotta a szavát: Arundell újra a Lotus F1-esében ült az 1966-os szezonra. Ám a dolgok ezúttal már közel sem alakultak olyan jól számára, mint korábban. A Lotus teljesítménye is visszaesett, a 16 hengeres BRM motorral pedig rengeteg gondjuk adódott. Clark azért ezzel is össze tudott hozni egy győzelmet Watkins Glenben, Arundell viszont szezonbeli egyetlen pontszerzését jegyezte itt a 6. hellyel. Kisebb kategóriákban is rajthoz állt a szezon során, és ott képes volt a legjobbak szintjét nyújtani, de az F1 valamiért már nem működött számára. Végül az 1966-os Mexikói Nagydíj volt az utolsó világbajnoki F1-es futama - amelyekből összesen csak 11-en rajtolt el, de karrierje és hősies visszatérése messze túlmutatnak ezen.
„Az a vélekedés alakult ki rólam, hogy mindig elégedetlenkedet valami miatt, és aztán az év végén senki nem ajánlott nekem semmiféle autót, pedig bármivel beértem volna. A másik gondot az jelentette, hogy nem is tudtam, hogyan keressek magamnak ülést. De ami igazán fájt, az az volt, amikor Watkins Glenből hazafelé a repülőn Colinnal beszélgettünk a következő évről, és azt mondta nekem, hogy még nem hozta meg a döntést. Aztán amikor hazaértem, az újságban olvastam, hogy Graham Hill kapta meg az ülésem. És nem volt meg a bátorsága, hogy elmondja nekem, hanem az újságból kellett megtudnom...”
Peter Arundell 1969-ben véglegesen hátat fordított mindenféle versenyzésnek és Floridába költözött, ahol hamarosan teljesen más vállalkozásba fogott és egy szoftvercéget hozott létre, amely aztán az első videojátékok megjelenésében is fontos szerepet vállalt. 2009-ben, 75 évesen hunyt el.
