Számos legenda, kiélezett párharc, bravúros előzés és bravúros hőstett fűződik a nevéhez, így egy szokványos önéletrajz helyett most inkább ezeket emelnénk ki, így próbálva meg minél méltóbb módon emlékezni rá.
Az első, amit ki szeretnénk emelni vele kapcsolatban, hogy minden idők egyik legjobb esőmenőjeként tartották számon, és kortársai is legendákat zengtek extrém körülmények között felszínre törő képességeiről. Az 1979-es USA Nagydíj pénteki időmérő edzésén például egyetlen körön 11 másodperccel (!) volt gyorsabb mindenki másnál, amire akkori ferraris csapattársa, Jody Scheckter a következőképpen emlékszik vissza: „Aznap komolyan aggódtam a saját elmeállapotomért. Meg voltam róla győződve, hogy én voltam a leggyorsabb, aztán megláttam Gilles idejét, és… – őszintén szólva azóta sem értem, hogy ez, hogy volt lehetséges. 11 másodperc!”
Az 1981-es Kanadai Nagydíjon mindezt még fokozni tudta. Szintén extrém esős körülmények uralkodtak a pályán, ezúttal viszont megsérülő első vezetőszárnya is komoly problémát okozott számára, mivel nem letört, hanem pont úgy hajlott fel a pilótafülke elé, hogy takarta előtte a kilátást. Körökön át így tartotta úton a Ferrarit a csuromvizes pályán, miközben alig lassított, hiszen a végén a 3. helyen ért célba, igaz, egy idő után szerencsésen elhagyta a sérült szárnyat. Igen ám, de az sem volt semmi, ahogy abban a pillanatban megfogta az autót. Íme:
Egy másik hatalmas hőstettét, aminek csodájára járt a világ, 1979-ben, Zandvoortban mutatta be. Minden egy bal hátsó defekttel indult, és egy kipördüléssel indult, melynek következtében a hátsó felfüggesztése is eltört. Látszólag vége volt a dalnak, ő azonban soha nem adta fel – most sem! Visszatolatott a pályára, és elindult szépen körbe. Heroikus küzdelem volt ez az elemekkel, ami csak fokozódott akkor, amikor a hátsó felfüggesztés törése folytán a jobb első kerék is elemelkedett a földről, így lényegében két keréken haladt tovább! Így is visszavitte a Ferrarit a bokszba, járt is érte az elismerő vállon veregetés a szerelőktől.
Hogy honnan jött ez a fantasztikus érzék, ahogyan a legextrémebb helyzetekben is ösztönösen el tudta irányítani versenyautóját? Egy része nyilván veleszületett tehetség, a másik részét saját elmondása szerint a kanadai hószán-versenyeken szedte magára.
„Ezek a masinák rengeteget csúszkáltak alattunk, ami megtanított arra, hogy hogyan uraljak egy gépet. És azok a látási viszonyok! Ha nem elöl mentél, nem láttál semmit, csak kaptad a havat az arcodba. Ez jót tett a reakcióidőmnek, és ennek köszönhetően később sohasem féltem az esőben” – árulta el titkát annak idején Gilles Villeneuve, aki F1-es pályafutása előtt, 1974-ben még hószán vb-derbit is nyert.
Az F1-be úgy került be, hogy a Formula Atlantic amerikai és kanadai bajnokaként 1976-ban megnyert egy bajnokságon kívüli versenyt, amelyen többek között a McLaren ászát, James Huntot is legyőzte. Erre figyelt fel a wokingi istálló, amely az 1977-es Brit Nagydíjon lehetőséget adott neki az F1-es bemutatkozásra. Ekkor már 27 éves volt, és érdekesség, hogy rendszerint két évet letagadott életkorából, nehogy bárki öregembernek nézze…
Az 1977-es szezon utolsó versenyeit már a Ferrarival teljesítette, és egészen 1982-es haláláig a maranellói egyletet szolgálta. „Ha valaki azt mondja nekem, hogy három kívánságom lehet, az első az lett volna, hogy versenyző legyek, a második, hogy a Formula-1-ben versenyezzek, a harmadik pedig az, hogy a Ferrarinál…” – mondta egyszer. Szerencsés ember volt, hiszen minden álma teljesült.
1978-ban megnyerte hazai versenyét a később róla elnevezett pályán (erről részletesen írtunk Retro rovatunk korábbi részében), majd 1979-ben második lett a világbajnokságon, mindössze négy ponttal elmaradva csapattársa, Scheckter mögött. Hat év alatt összesen hat futamot nyert az F1-ben, ami nem tükrözi hűen klasszisát, hiszen kortársai szinte mind őt tartották maguk közül a legjobbnak.
1981-ben két győzelmet is aratott egy olyan autóval, ami Harvey Postlethwaite, a Ferrari akkori főtervezője saját bevallása szerint is negyedannyi leszorítóerővel bírt, mint a Williams vagy a Brabham. Nem lehetett volna nyerni azzal az autóval, ő mégis megtette, ráadásul két olyan szűk pályán, mint Monaco és Jarama.
A legtöbben látványos vezetési stílusa miatt imádták őt, ebből ad kiváló ízelítőt a következő videó:
Varázslatos előzései és csatái közül többet az F1 történetének legemlékezetesebb momentumai között emlegetnek a mai napig. Erről készült a következő remek összeállítás:
1982-ben, Zolderben veszítette tragikus módon életét, miután körülbelül 225 km/órás sebességgel beleszaladt az őt elengedni igyekvő, de pont rossz irányba kitérő Jochen Mass versenygépébe.
„Ő volt a legőrültebb ördög, akivel valaha dolgom volt az F1-ben… Az, hogy a pályán kívül mindemellett egy érzékeny és imádnivaló személyiség volt, mintsem egy megátalkodott bajkeverő, egy igazán kivételes egyéniséggé tette” – emlékszik rá vissza Niki Lauda.
Temetésén ferraris csapattársa, Jody Scheckter a következőképpen búcsúztatta: „Gilles két okból fog hiányozni nekem. Az egyik az, hogy ő volt a motorsport történetének leggyorsabb versenyzője. A másik, hogy ő volt a legnagylelkűbb ember, akit valaha ismertem. De ő nem ment el. Mindannak az emléke, amit tett és amit elért, örökre itt marad velünk.”
Úgy gondolom, ez a tökéletes zárszó. 65 éve egy legenda született, és él a mai napig. Él fiában, Jacques Villeneuve-ben is, akinek a személyében azóta egy F1-es világbajnokot tisztelhetünk, és él mindazokban a csodálatos manőverekben, amikkel szurkolók millióit ejtette ámulatba.
(A cikk 2015-ben, Villeneuve születésének 65. évfordulóján készült.)
