DIGITÁLIS MAGAZIN Pontállások Versenynaptárak
2024. november 2. szombat
F1

Szám szerint – Maratoni futamok

Az ötvenes években egy nagydíjat teljesíteni valóságos túlélési gyakorlat, igazi kaland volt. Elsősorban fizikai megpróbáltatást, az álló-és tűrőképesség vizsgáját jelentette embernek és gépnek.

Fel sem tudjuk fogni, mekkora kockázatot jelentett akkoriban 3 órán keresztül száguldani olyan pályákon, amelyen nem volt menekülő zóna vagy kifutó sáv. Olyan autókkal, melyeknek egyszerű fék-és kormányrendszerük volt. A kor hősei nem viseltek tűzálló overallt, ismeretlen volt a rádiókommunikáció, versenyzés közben szinte semmiféle külső segítséget nem kaphattak. 

Vegyük például az 1951-es Francia Nagydíjat, amelynek Reims adott otthont. Az össztáv túllépte a 600 kilométert, tehát a duplája volt egy mai versenynek. Az Alfa Romeo sztárjai, a három nagy „F”, azaz Fangio, Fagioli és Farina voltak a fő esélyesek, közülük Fagioli ekkor elégelte meg az örökös „harmadik számú versenyző” szerepét (mindig át kellett adnia autóját a nála fontosabb versenyzőknek), ezért itt futotta utolsó versenyét, amelyet az élen tudott zárni. Autóját felváltva vezette Fangióval. 

A 7816 méteres pályán 77 kör volt az előírt táv, amely pontosan 601,8 kilométert jelentett. A második helyen is volt pilótacsere, a ferraris Ascari és Gonzalez között, azonban a harmadik helyre Villoresi (Ferrari) úgy érkezett a célba, hogy végig autójában ült. Mielőtt bárki megjegyezné, hogy a versenyzőváltás könnyítést is jelentett, tudniuk kell, hogy a versenyzőcserékre általában műszaki hiba miatt került sor – tehát nem az embert cserélték le pihentre, hanem a rossz autóból gyorsan átültek egy másikba… 

Juan Manuel Fangio az 1954-es Belga Nagydíjon


Az Indianapolisban rendezett 500 mérföldes versenyek beszámítottak ugyan a Formula-1-es világbajnokságba (ettől lehetett egyáltalán világbajnokság, egyébként jobban illett volna Európa-bajnokságnak nevezni), de ott másféle autókkal, más szabályok alapján küzdöttek. Nem tekinthetjük azokat ugyanolyan F1-es versenyeknek, ezért azokat itt nem vesszük figyelembe. 

Volt jócskán 500 kilométer feletti távra kiírt F1-es futam Indianapolis nélkül is. A leggyakrabban az Ardennek festői helyszíne, a belga Spa-Francorchamps támasztott rendkívüli követelményeket a résztvevőkkel szemben. Az akkoriban több mint 14 kilométeres pályán 36 kört kellett megtenni, ami bizony 508 kilométerre rúgott. Ráadásul ennek a kihívásnak zsinórban hatszor (1951-1956 között) adtak otthont a belgák, és még 1960-ban is visszatért ide az F1, egy hasonló fizikai és technikai próbatételre. 

Lássuk, hol kellett a versenyzőknek 500 kilométeres, vagy nagyobb távval farkasszemet nézniük.  

1

Franciaország 1951

601,8

2

Belgium 1951

508,3

3

Belgium 1952

508,3

4

Belgium 1953

508,3

5

Belgium 1954

508,3

6

Belgium 1955

508,3

7

Belgium 1956

508,3

8

Belgium 1960

507,6

9

Franciaország 1954

506,4

10

Franciaország 1956

506,4

11

Spanyolország 1954

505,2

12

Olaszország 1950

504,0

13

Olaszország 1951

504,0

14

Olaszország 1952

504,0

15

Olaszország 1953

504,0

16

Olaszország 1954

504,0

17

Franciaország 1957

503,7

18

Németország 1954

501,8

19

Németország 1956

501,8

20

Németország 1957

501,8

21

Franciaország 1953

500,8

22

Olaszország 1957

500,2

23

Franciaország 1950

500,2

24

Olaszország 1955

500,0

25

Olaszország 1956

500,0

26

Olaszország 1960

500,0

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal: