Fel sem tudjuk fogni, mekkora kockázatot jelentett akkoriban 3 órán keresztül száguldani olyan pályákon, amelyen nem volt menekülő zóna vagy kifutó sáv. Olyan autókkal, melyeknek egyszerű fék-és kormányrendszerük volt. A kor hősei nem viseltek tűzálló overallt, ismeretlen volt a rádiókommunikáció, versenyzés közben szinte semmiféle külső segítséget nem kaphattak.
Vegyük például az 1951-es Francia Nagydíjat, amelynek Reims adott otthont. Az össztáv túllépte a 600 kilométert, tehát a duplája volt egy mai versenynek. Az Alfa Romeo sztárjai, a három nagy „F”, azaz Fangio, Fagioli és Farina voltak a fő esélyesek, közülük Fagioli ekkor elégelte meg az örökös „harmadik számú versenyző” szerepét (mindig át kellett adnia autóját a nála fontosabb versenyzőknek), ezért itt futotta utolsó versenyét, amelyet az élen tudott zárni. Autóját felváltva vezette Fangióval.
A 7816 méteres pályán 77 kör volt az előírt táv, amely pontosan 601,8 kilométert jelentett. A második helyen is volt pilótacsere, a ferraris Ascari és Gonzalez között, azonban a harmadik helyre Villoresi (Ferrari) úgy érkezett a célba, hogy végig autójában ült. Mielőtt bárki megjegyezné, hogy a versenyzőváltás könnyítést is jelentett, tudniuk kell, hogy a versenyzőcserékre általában műszaki hiba miatt került sor – tehát nem az embert cserélték le pihentre, hanem a rossz autóból gyorsan átültek egy másikba…
Az Indianapolisban rendezett 500 mérföldes versenyek beszámítottak ugyan a Formula-1-es világbajnokságba (ettől lehetett egyáltalán világbajnokság, egyébként jobban illett volna Európa-bajnokságnak nevezni), de ott másféle autókkal, más szabályok alapján küzdöttek. Nem tekinthetjük azokat ugyanolyan F1-es versenyeknek, ezért azokat itt nem vesszük figyelembe.
Volt jócskán 500 kilométer feletti távra kiírt F1-es futam Indianapolis nélkül is. A leggyakrabban az Ardennek festői helyszíne, a belga Spa-Francorchamps támasztott rendkívüli követelményeket a résztvevőkkel szemben. Az akkoriban több mint 14 kilométeres pályán 36 kört kellett megtenni, ami bizony 508 kilométerre rúgott. Ráadásul ennek a kihívásnak zsinórban hatszor (1951-1956 között) adtak otthont a belgák, és még 1960-ban is visszatért ide az F1, egy hasonló fizikai és technikai próbatételre.
Lássuk, hol kellett a versenyzőknek 500 kilométeres, vagy nagyobb távval farkasszemet nézniük.
1 |
Franciaország 1951 |
601,8 |
2 |
Belgium 1951 |
508,3 |
3 |
Belgium 1952 |
508,3 |
4 |
Belgium 1953 |
508,3 |
5 |
Belgium 1954 |
508,3 |
6 |
Belgium 1955 |
508,3 |
7 |
Belgium 1956 |
508,3 |
8 |
Belgium 1960 |
507,6 |
9 |
Franciaország 1954 |
506,4 |
10 |
Franciaország 1956 |
506,4 |
11 |
Spanyolország 1954 |
505,2 |
12 |
Olaszország 1950 |
504,0 |
13 |
Olaszország 1951 |
504,0 |
14 |
Olaszország 1952 |
504,0 |
15 |
Olaszország 1953 |
504,0 |
16 |
Olaszország 1954 |
504,0 |
17 |
Franciaország 1957 |
503,7 |
18 |
Németország 1954 |
501,8 |
19 |
Németország 1956 |
501,8 |
20 |
Németország 1957 |
501,8 |
21 |
Franciaország 1953 |
500,8 |
22 |
Olaszország 1957 |
500,2 |
23 |
Franciaország 1950 |
500,2 |
24 |
Olaszország 1955 |
500,0 |
25 |
Olaszország 1956 |
500,0 |
26 |
Olaszország 1960 |
500,0 |