Alacsony, zömök, de 90 kilós, a testén sebek nyomával számos balesetéből – Jean Behra már ránézésre is feltűnő jelenség volt, pályán mutatott produkciójával pedig végképp gondoskodott arról, hogy ne terelődjön el róla a figyelem. Az 1921-ben ezen a napon, február 16-án született francia 30 éves kora felett került a Formula-1-be: 1952-ben futotta első versenyét Svájcban, amelyen rögtön dobogóra állt. Úgy, hogy az előző évben még motorkerékpárokat hajtott: a Moto Guzzival négyszer nyert francia bajnoki címet az 500-as kategóriában. Az autózás afféle kiegészítő szórakozás volt számára, mígnem a Gordini felkarolta, és rövid úton a világ élvonalába küldte.
Kilenc szezont felölelő pályafutása során a Gordini, majd Maserati, BRM és Ferrari színeiben összesen kilencszer állt dobogóra. Futamot viszont sosem nyert (legalábbis világbajnokit: pontversenyen kívüli futamot több mint tízet behúzott), holott éveken keresztül ő is ugyanolyan megszokott tagja volt az élmezőnynek, mint a jóval sikeresebb Fangio, Moss vagy Hawthorn. Különösen az 1956-as idény bizonyult gyümölcsözőnek számára, mikor hét nagydíjon öt pódiumot könyvelt el. Az utolsó versenyen a bajnoki címet is megnyerhette volna: azonban épp ekkor mondta fel a szolgálatot addig megbízható Maseratija, így csak negyedik lett az összetettben.
Nem lehet beszélni Behráról a balesetek nélkül: több mint egy tucat hatalmas bukásnak volt elszenvedője – végül 38 évesen a pályán érte utol a vég, de csak azután, hogy számtalanszor elkönyvelték már: vége a pályafutásának, többször nem fog autóba ülni. Mindannyiszor újra vezetett, ugyanakkora szenvedéllyel, mint korábban.
Az észak-írországi hírhedt Dundrod versenypályán is volt egy nagy bukása, amelyben elveszítette egyik fülét: ezt egy műanyag protézissel helyettesítették. Az anekdota szerint Behra azzal szerette ijesztgetni a hölgyeket, hogy lekapta a helyéről, és kézben mutogatta nekik.
Az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio egyszer „túl bátor”-nak titulálta a szenvedélyes nizzait – akinek mediterrán hevessége néha hátulütőket is hordozott. Raymond Mays, a BRM csapatfőnöke így idézte fel emlékeit róla: „Óriási kis versenyző volt, egy elbűvölő férfi, ugyanakkor szörnyen temperamentumos, amilyenek a franciák szoktak lenni.”
Nem vált el jó viszonyban a Gordinitől, ahol megelégelte a műszaki hibákat, és ugyancsak szeszélyessége miatt tartott csupán hónapokig munkaviszonya a Ferrarinál. Vitája Romolo Tavonival, a csapatmenedzserrel egy arconcsapással ért véget. A bántalmazott főnök természetesen rögtön kitette a szűrét. Csupán négy héttel később, a félelmetes AVUS pályán, a Német Nagydíj kísérőversenyén újabb hatalmas baleset történt, Behra autója lerepült a döntött kanyar tetejéről, szerencséje pedig ezúttal nem volt vele. De ez egy másik történet, amelyről a Retro rovatban már megemlékeztünk.
„Ha a dolgai nem mentek túl jól, az letörte, de sokáig sosem volt lehangolt. Ilyenkor megkérdeztem, hogyan tudja megőrizni a lelkierejét” – idézte fel Raymond Mays Behra versenyzői hitvallását. „Amikor rossz idők járnak rám, mondta, előveszem az útlevelem, és megnézem a pecséteket, a sok helyről, ahova a versenyzésnek köszönhetően jutottam el. Azután az első oldalra lapozok. Név: Jean Behra. Foglalkozás: Autóversenyző. Ez újra eszembe juttatja, mennyire szerencsés az életem.”
