1918. július 13-án látta meg a napvilágot Alberto Ascari, az egyik első olasz sztárpilóta, a legendás Antonio fia. A pályaválasztás nem volt kérdéses, a fiatal Alberto már a háború előtt is versenyezni kezdett, a világégést követően pedig a Grand Prix-k világában is kipróbálta magát, eleinte egy Maseratival, majd később a Ferrari színeiben.
Az 1946 és 1949 közti átmeneti időszakban, amikor a Formula-1-es szabályrendszert már bevezették, de még nem írták ki az első világbajnokságot, Alberto Ascarit a legnagyobb feltörekvő tehetségek közt tarthatták számon. Első győzelmét 1948-ban érte el a San Remo Nagydíjon, majd az első silverstone-i Brit Nagydíjon elért második helyével vonta magára a figyelmet. A következő évben ő nyerte az idény első nagydíját Buenos Airesben, majd szerződtette a Ferrari, akikkel négy újabb sikert ért el, köztük az öt kiemelt versenyből kettőt, a Svájci és az Olasz Nagydíjat is megnyerte.
Ezek után nem is lehetett kérdéses, hogy az újonnan életre hívott világbajnokság mezőnyében is ott volt Ascari helye a Ferrari gyári csapatában. A maranellóiak a második, monacói futamon kezdték meg szereplésüket a sorozatban, ahol Ascari rögtön egy második hellyel nyitott, majd ezt a monzai szezonzárón is megismételte a világbajnok Farina mögött.
Mivel a hat európai versenyből csak négyen vett részt a Ferrari, a bajnoki versenyfutásba nem tudott beleszólni az olasz, nem úgy a következő idényben, amikor Juan Manuel Fangióval szemben csak az utolsó futamon dőlt el a cím sorsa. A pedralbesi Spanyol Nagydíjon hiába szerzett pole-t Ascari, a futamgyőzelem, s ezzel együtt a világbajnokság Fangióé lett, míg az olaszok Farina bajnoki címe után ezúttal egy ezüstéremnek örvendhettek.
Az 1952-es szezonban aztán, melyet Formula-2-es szabályok szerint futottak, Ascarit senki sem állíthatta meg. Bár a szezonnyitót kihagyta, hogy részt vehessen az Indy 500-on – ezzel ő volt az egyetlen európai versenyző, aki 1950 és 1960 közt elindult az akkor a világbajnokság részét képező futamon –, a hátralévő hat európai versenyt egytől egyig megnyerte, ötször a pole-ból rajtolva, mind a hatszor megszerezve a leggyorsabb kört.
A sorozat Spában kezdődött, ahol a 14 kilométeres pályán a mögötte végző Farina, Taruffi és Manzon 3, 9, illetve 15 másodpercet kaptak egy körön az időmérőn, majd a futamon Farinát két, Manzont pedig négy és fél perccel előzte meg. Az öt kilométeres roueni pályán aztán már mindenkinek kört adott, a pontszerzők sorrendben 1, 2, 3 és 5 körrel kevesebbet tettek meg a győztesnél. Következett a Brit Nagydíj, ahol Farina egyetlen tizeddel megverte őt az edzésen, megfosztva attól, hogy tökéletes legyen ez a hatversenyes sorozat – a futamon aztán Ascari ismét mindenkinek kört adott, Farinának „bosszúból” hármat is.
A Nürburgringen aztán úgy tűnt, megszakad a nagyszerű széria, hiszen két körrel a leintés előtt Ascari a bokszba kényszerült, s tíz másodperccel Farina mögé ért vissza. A kör végén azonban már ismét ő vezetett, s végül 14 másodperccel előzte meg csapattársát. Ezzel Ascari már elérte a szezon során maximálisan megszerezhető 36 pontot (akkoriban csak a legjobb négy eredmény számított a végeredménybe), s ezzel már világbajnoknak tudhatta magát.
Ascari azonban ezután sem vett vissza, Zandvoortban egy körön két, versenytávon negyven másodpercet adott Farinának, majd hazai versenyén, Monzában zárta ezt a csodálatos szezont, ahol ezúttal egy percet adott a komplett mezőnynek. A Ferrari első és egyetlen olasz bajnoka óriási fölénnyel nyerte meg a bajnokságot, ám a győzelem értékét egyesek szemében kissé csökkentette az, hogy a címvédő Fangio súlyos sérülése miatt kihagyta a szezont.
Az argentin aztán 1953-ra visszatért, de Ascarival ő sem tudott mit kezdeni. Hatversenyes győzelmi sorozatát kilencre egészítette ki (feltéve, hogy az európai versenyzők nélküli Indy 500-at nem vesszük számításba), így a Belga Nagydíj után 25 pontja volt, míg Fangiónak egy sem, minthogy az összes addigi futamon kiesett. A szezon hátralévő részében aztán még kétszer nyert, míg Fangio egyszer, s bár így is az argentin szerzett több pontot, az összetettben esélye sem volt Ascari behozására.
Amikor Svájcban megnyerte szezonbéli ötödik versenyét, senki sem hitte volna, hogy többé még csak célba sem fog érni F1-es futamon a sportág első kétszeres világbajnoka. 1954-ben csak négy versenyen indult, de egyszer sem látta meg a kockás zászlót, ahogy a rá következő évben sem, amikor a Lancia színeiben indult el az első két futamon. Az elsőt a pálya szélén, a monacóit pedig a tengerben fejezte be, majd mindössze négy nappal később halálos balesetet szenvedett Monzában, amikor meglátogatta a Ferrari 750-est tesztelő Luigi Castellottit, és elvitte a sportautót egy próbakörre...
A baleset okával kapcsolatban számos találgatás látott napvilágot. Ezek egyike szerint az okozta a tragédiát, hogy a hétköznapi ruhában vezeti Ascari szemébe fújta a szél a nyakkendőjét, míg mások úgy vélték, hogy a monacói baleset utóhatásai játszhattak közre a bukásban. Mike Hawthorn úgy vélte, az Englebert nem a megfelelő méretű gumikkal látta el a Ferrarit, s az egyik kerék szétesése vezetett az incidenshez, míg a legvadabb elképzelés szerint a pálya egyik alkalmazottja sétált keresztül az egyenesben épp Ascari előtt, aki megpróbálta elkerülni őt, s így csapódott a falnak...
