A Formula-1 történetének első éveiben a világbajnokság szinte teljes egészében európai helyszínekből állt: hogy mégse kelljen Európa-bajnokságnak hívni, ezekhez a nagydíjakhoz odacsapták az Egyesült Államok legnagyobb múltú versenyét, az Indianapolis 500-at is. Az 500-ast azonban nem F1-es szabályok szerint futották, egészen más csapatok és versenyzők szerepeltek a tengerentúlon, mint Európában – a kevés kivételek közé tartozik Alberto Ascari és a Ferrari egyetlen próbálkozása. 1950 és 1960 között leginkább annyi köze volt Indianapolisnak az F1-hez, hogy a legjobb helyezettek pontot szereztek a világbajnokságon – amivel igazán nem tudtak kezdeni semmit. A tizenegy versenyt megnyerő tíz versenyzőt sokszor még a Formula-1 futamgyőztesei közé sem sorolják be.
A sorban a második, az 1951-es 500 mérföldes győztese Lee Wallard – teljes nevén Leland R. Wallard – volt, akinek egészen kaotikus körülmények között sikerült diadalmaskodnia. Már az indulás sem ment egyszerűen: a 99-es rajtszámú fekete-arany Belanger Special vezetését nem tudta elvállalni a versenyző, akit szerződtettek, így jutott lehetőséghez a 40 esztendős Wallard, aki korábban háromszor rajtolt Indianapolisban.
A verseny 33 résztvevőjéből mindössze hat jutott el a célig, de hiba azt gondolni, hogy Wallard csak a kieséseknek köszönheti sikerét: a második helyről indult, 200-ból 159 körben állt az élen, ráadásul új gyorsasági rekordot is felállított. Elsőként teljesítette 4 órán belül a versenyt – azóta 2 óra 40 percig sikerült eljutni.
A Belanger-autó különleges üzemanyagot használt, 40 % alkohol, 40 % benzin és 20 % benzol elegyét, motorját kisebb lökettérfogatúra és könnyebbre cserélték az időmérő és verseny között – ez akkoriban szabályosnak minősült –, 500 mérföld során pedig csupán egyszer kellett kiállnia. „A célom azt volt, hogy ne álljak meg, és maradjak ki a bajból” – jellemezte utólag egyszerű stratégiáját Wallard. Ezen az Indy 500-on vett részt először nézőként egy bizonyos Roger Penske, aki a csillogó fekete-arany győztes autó láttán úgy döntött, egy napon ő is Indianapolisban akar versenyezni.
Egy érdekes statisztika is Wallard nevéhez fűződik: mivel csak két olyan 500-ason vett részt, amely a Formula-1-be számított, ebből pedig az egyiket megnyerte, 50 %-os a győzelmi aránya – ennél jobbat senki sem tud felmutatni az F1 történetéből. Ezt a rekordot azonban, akárcsak az indianapolisi eredményeket, sokan nem fogadják el.
Nem ünnepelhetett sokáig. Négy nappal később egy pennsylvaniai salakos sprint-car versenyen vett részt, amelyen autója kigyulladt, ő pedig súlyos égési sérüléseket szenvedett. Akkoriban nem használtak tűzálló overallokat – Wallard lángoló ruháját a nézők oltották el. 121 napig tartották kórházban, 37 bőrátültetést végeztek el rajta, de a sérült szerv sosem jött helyre. Wallard megpróbálkozott újra versenyezni – pár 500-as edzésein is részt vett –, de többé nem bizonyult versenyképesnek.
Wallard pályafutása 1935-ben kezdődött, eleinte csak a lakóhelyén, Altamontban levő félmérföldes versenypályára látogatott el, igazi nagy versenyen, az AAA (Amerikai Automobil Szövetség) nemzeti bajnokságban csak hat esztendővel később vett részt. Pályafutását számos sérülés jellemezte: 1936-ban a lapockája és kulcscsontja, 1940-ben medencéje tört el, öt hónapot töltött gipszben. De 1941-ben már újra tört, ezúttal a kezét és lábát, 1946-ban pedig a lábát kétszer. Időközben szolgált a második világháborúban, továbbá ő az egyetlen ismert indianapolisi futamgyőztes, aki egy időben bulldózersofőrként kereste kenyerét. Sérülése utáni kényszerpihenője idején éttermet nyitott a 20-as országút mentén.
53 éves korában, 1963. november 28-án szívrohamban hunyt el St. Petersburgban. Korai halálában valószínűleg szerepet játszott a legnagyobb győzelem utáni napokban elszenvedett súlyos sérülés is.
