Kétségtelen, hogy a mai versenyautókból csak a fej lóg ki szabadon, minden más testrész oly szilárdan van körbeburkolva, hogy szinte maximális védettséget élvez. Gondoljunk csak Robert Kubica elképesztő montreali bukására 2007-ben, amikor csak a bokája rándult meg. Ezzel szemben az utóbbi évek súlyos, avagy – sajnos – halálos balesetei mind fejsérülésből adódtak. Senna koponyájába egy felfüggesztés-rúd hatolt bele – meghalt; Henry Surteest egy kerék találta fejbe – meghalt; Massának egy leszakadt rugó vágódott neki – majdnem meghalt; Bianchi traktornak ütközött fejjel – meghalt; és most Wilsont egy repülő orr-rész trafálta el – meghalt.
Mindig napirendre kerül ilyenkor a zárt pilótafülke ügye, biztos most is lesznek majd efféle felvetések. De a nyitott karosszériájú autóversenyzés ilyen – ezzel és veszélyeivel mindenki tisztában van. A tragédiák természetesen nagy sajtónyilvánosságot kapnak, a közösségi oldalakon gyakorlatilag maguk a rajongók generálják a hangulatot a posztokkal és kommentekkel. Mégis, ha megnézzük, hány ilyen eset fordult elő, szemben a közúti autós halálesetekkel – elenyésző a szám, hiszen csak az Európai Unió útjain naponta kb. 120 ember veszti életét; és mekkora lehet ez a szám világviszonylatban…
Persze, egy autóverseny- vagy F1-rajongó mindannyiszor megborzong, és mély gyászt érez, ha egy pilóta halálát kell megélnie. Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem olyan, mintha egy távoli családtag, egy volt osztálytárs lépne ki az életemből; olyan emberek, akikkel „találkozni” szoktam, legalábbis két-három hetente, vasárnap délután-este, amikor leülök a tévé elé és valami közös szórakozásnak hódolunk, mert szeretjük, mert az jó…
De mint az életben minden: néha nem szeretjük és néha nagyon rossz.
