Az első Juan Manuel Fangio volt, aki 1951-ben a legendás Alfa Romeo 159-essel nyert bajnokságot, majd a nyaktörés miatt kihagyott 1952-es szezont követően Maseratira váltott. 1954-nek ismét bajnokesélyesként indult neki, ám két verseny után otthagyta az olaszokat, és az Ezüst Nyilakkal szerzett bajnoki címet az "™54-es és a rákövetkező idényben. Egyetlen ferraris szezonja után 1957-ben visszatért a Maseratihoz, s a 250F volánja mögött szerezte meg utolsó, ötödik világbajnoki címét - és érte el karrierje talán legnagyobb győzelmét a Nürburgringen.
A Maestro visszavonulásának évében debütált Colin Chapman csapatában a brit Graham Hill, ám két év alatt még csak pontot sem tudott szerezni a megbízhatatlan Lotus 12-essel és 16-ossal. Hillt 1960-ban a BRM szerződtette, ahol hét évet töltött, egy világbajnoki címet és három ezüstérmet szerezve ez idő alatt. A gyengébben sikerült 1966-os évet követően eljött a váltás ideje, ami jó döntésnek bizonyult. Noha 1967-ben nem tudta felvenni a versenyt Jim Clarkkal, a következő szezonban - csapattársa tragikus halálát követően - már őt koronázták világbajnokká. Hill egy évvel később távozott a Lotustól.
Négy verseny erejéig Mr. Monaco csapattársaként mutatkozott be a Formula-1-ben Mario Andretti, ám egy ízben sem láthatta meg a kockás zászlót. 1970 és 1975 közt az amerikai egy privát Marchot, egy Ferrarit, valamint Parnelli Jones autóit vezethette, de a Scuderiával elért váratlan dél-afrikai futamgyőzelmét kivéve nem tudott komolyabb eredményeket felmutatni - s csak "™75-ben versenyezte végig a szezont. Jones csapatának megszűnését követően Andretti visszatért a Lotushoz, s hamarosan elkezdtek jönni az eredmények is: már 1976-ban futamot nyert, egy évvel később harmadik lett az összetettben, 1978-ban pedig ő lett az Egyesült Ãllamok történetének második világbajnoka. Andretti még két évet töltött a Lotusnál, de a katasztrofálisan sikerült 1980-as szezont követően úgy döntött, új kihívások után néz.
Ebben az évben debütált a McLaren színeiben Alain Prost, aki a szezon végén annak ellenére hagyta ott csapatát, hogy még két év hátra volt a szerződéséből. A francia a Renault-hoz igazolt, hogy aztán három évvel később világbajnoki ezüstérmesként térjen vissza Wokingba. Első évében fél ponttal kikapott Laudától, de a következő két szezonban már nem lehetett megállítani a Professzort, aki harmadik bajnokságát követően viharos körülmények között távozott a Ferrarihoz 1989 végén.
Itt Nigel Mansell lett Prost csapattársa, aki 17 futamgyőzelemmel a háta mögött sem tudott bajnoki címet szerezni, a Williamsszel kétszer is csak ezüstéremig jutott, 1986-ban épp Prosttal szemben. Mansell Prost érkezését követően vissza akart vonulni, ám Sir Frank Williams rávette, hogy térjen vissza csapatához. Az eredmény nem maradt el: noha 1991-ben Sennát nem lehetett legyőzni, a rá következő évben Mansellé lett a világbajnokság, aki év végén továbbállt, hogy Amerikát is meghódítsa.
öt pilótának tehát már sikerült az, amire Raikkönen készül, azaz régi-új csapatával bajnoki címet szerezni. Arra viszont még nem volt példa, hogy valaki pályafutása két külön szakaszában is bajnok legyen egyazon istállóval - ebben a tekintetben a finn lehetne az első...
