Szerencsére úgy tűnik, Hülkenberg elég higgadt ahhoz, hogy a rossz hírek hallatán ne kezdjen egészségtelen fogyókúrába, és talán a Formula BMW, az A1 Grand Prix, a Formula-3 Euro Series és a GP2 bajnoki címei, ahol sok nála kisebb és könnyebb pilótát győzött le, felé billenti majd a mérleg nyelvét a csapatvezetőknél.
A Formula-1-es pilótákra azonban jelenleg az új 2014-es motorszabályok miatti súlygyarapodás vet aggasztó árnyékot. Bár az autók minimumsúlyát a jelenlegi 642 kilogramról 690 kilogramra fogják növelni ezt a plusz 48 kilós növekedést azonban teljes egészében elviszi a motorok és a kiegészítő energiavisszanyerő-rendszerek előzetesnél is nagyobb mértékű súlynövekedése. Valamit tehát tenni kell. A válasz pedig már szinte magától adódik: húzzuk meg a pilóták nadrágszíját.
Az ésszerű kiút a minimum súly további 10 kilogrammal való emelése lehetett volna, a vékonydongájú pilótákkal rendelkező csapatok azonban a várt néhány extra tized hallatán azonban ehhez nem járultak hozzá. Hát igen ez nem csoda, a csapatok egyhangú döntése legalább olyan ritka, mint egy nagylelkű istálló.
Ez azonban nem is meglepő. Az autók tömegének kérdése ugyanis, legyen szó az üres tömegről, vagy a feltankolt pilótás állapotról legalább olyan régi, mint maga a sport. Az 1890-es évek végén az 1990-es évek elején maga is autóversenyző, majd az FIA elődjének számító CSI élén elnöki feladatokat betöltő, sportszerűségéről ismert René de Knyff volt az egyik élharcosa a pilóták súly-esélyegyenlősítésének. 1900-tól így a Gordon Bennett Cupában a pilóta és a szerelőjének el kellett érnie a 70-70 kilogrammot, vagy azzal egyenértékű halasztot kellett magával cipelnie. Ez nem is volt ballépés a nyitott pilótafülkék, az extrém versenytávok és a hihetetlen pályaminőség világában, a magukkal cipelt zsír és kalapács pedig mindig jól jött.
Az 1920-as és az 1930-as években azonban az aprótermetű, de tíkfa erősségű Tazio Nuvolari azonban a Formule Libre versenyeken már komoly előnyt élvezet az olyan leginkább egy jól megtermett operaénekeshez hasonló versenyzőkkel szemben, mint amilyen például a valóban operaénekesként is tevékenykedő Giuseppe Campari volt. És bizony néha nem a kilók döntöttek. Ironikus például, hogy a francia, Marcel Balsa, aki 1952-ben egy különleges BMW-ét vezethetett a Német Nagydíjon valóban úgy nézet ki, mint, aki egy kisebb fatelepet cipel magával. Hiába az 1950-es években a látens izomzat még mindig divatban volt.
Bár Juan Manuel Fangiót a Dél-Amerikai várostól-városig versenyek edzették acélossá, a szinte már spártai kinézetű, bár azért egy Chevy szedán durvaságával is rendelkező Fangio tökéletesen ura maradt a helyzetnek a hőség sújtotta 1955-ös Buenos Airesi Nagydíjon, miközben fürge ellenfelei csak szenvedtek. Nem vitás Fangio tökéletesen illett az orrmotoros GP korszak utolsó évtizedébe. Azon a forró Buenos Aires-i versenyen Fangio honfitársa, Froilán González volt a másik, aki diktálta a tempót, pedig González ránézésre mindenben megfelelt az egyik becenevének (Fat Head). Ha azonban hinni lehet annak a mentősnek, aki Gonzálezt a dundrodi RAC Tourist Trophy versenyről elszállította, az előző évi balesetét követően azért az argentin pilótán komoly izomzat is volt és nem csak rezgő háj. Aztán ott volt Alberto Ascari, aki sebesség dolgában egyenlő volt Fangióval, pedig határozottan pufók volt, amit a z 1955-ös Monacói Nagydíjon bemutatott kikötői fejese is bizonyít, hiszen különleges úszótudásról tett tanúbizonyságot.
1961-ig az autók minimum súlyának (450 kilogramm, vízzel és olajjal feltöltve üzemanyag nélkül) bevezetésével, és a motorok lóerejének megkurtításával azonban egy pótkerék már komoly hátránnyá vált. Ekkor már a tesztedzés révén tökéletes formában lévő Stirling Moss mutatta az utat, amin egy újabb lépés volt, amikor Colin Chapman 1962-ben már Jim Clark vékony nadrágja köré öntötte az ő Lotus 25-ös fürdőkádját. A nyurga, így a légáramlatok útjában lévő Dan Gurney azonban ekkor még mindig képes volt nagydíjat nyerni, mint ahogyan Jack Brabham is behajtogatta magát az autóba 1966-ban egy újabb világbajnoki cím erejéig, amikor a minimum súlyhatárt 50 kilógrammal emelték az erősebb motorok érkezésével párhuzamosan.
1970-ben újabb 30 kilót adtak hozzá az autók minimumsúlyához, ezekben az években pedig a zsoké termetű Jackie Stewart volt nyeregben. De még mindig lett volna hely a további növelésre, hiszen bár Denny Hulme még nyert futamot, a nem kis darab új-zélandi azért sokkal jobban érezte magát a terjedelmesebb, elnagyoltabb Can-Am McLarenjében, mint a finom, ám szűk F1-es testvérében. A McLaren valahogy ezekben az években mindig nagydarab pilótákra akadt, így James Huntnak is fejjel lefelé kellett beépíteniük a kormányrendszert az M23-asba, hogy elférjen, és bizony Jochen Mass is komoly testsúllyal rendelkezett. És a korszakból Ronnie Peterson nem túl kidolgozott izomzatáról is vannak kevésbé hízelgő fotó-bizonyítékok.
Közben az autók minimumsúlya, hogy azok erősebbek és biztonságosabbak legyenek, tovább nőtt. Ãgy 1972-ben elérte az 550 kilogrammot, 1973-ban a 575-öt, majd 1981-re az 585 kilót. Majd jött a diéta, különösen akkor, ha Gordon Murray volt a tervező, így 1982-ben 580, majd 1983-ban 540 kilogramm (a szívómotoros autóknál 500 kilogramm 1987-től) lett a minimum súlyhatár, 1989-ben pedig már az újra szívómotorssá vált mezőnyben 500 kilogramm lett az egységes minimum súlyhatár.
A korszakban az aprócska Brett Lunger és Arturo Merzario mellett azonban olyan termetesebb pilóták is sikereket arattak, mint Alan Jones, Keke Rosberg és Nigel Mansell. Majd jött az 1995-ös szezon, amikor az autók pilótával együtt mért minimum súlyát 595 kilogrammban állapították meg, ami 1997 és 2008 között 600 kilogrammra növekedett.
Az autósport történetében azonban volt néhány pilóta, aki nem lehetett sikeres a formula autózásban fizikai méretei okán, bár 1969-ben Snettertonban a hegyomlás termetű Gerry Marshall a viccesen kivágott oldalfalú Lotus 61-esében egy Formula Ford versenyen biztosan nyert volna, ha nem lett volna műszaki gondja az utolsó körben, ő azonban minden bizonnyal jobban illett egy GT, mint egy formula autóba. A nagydarab Duncan Hamilton sem volt sikeres az F1-ben, pedig 1953-ban győzött a Le Mans-i 24 órás versenyen egy Jaguar D-type volánja mögött. A 195 centiméter magas harcművész, Matt Neal is több mint 50 futamot nyert, igaz a BTCC-ben. És nem kérdés, hogy a magát évekig éheztető Mark Webber is örömmel magához vesz majd némi szénhidrátot, mielőtt jövőre beleül majd a Porsche LMP1-es versenyautójába"
