World Center of Racing – ezzel a hatalmas felirattal helyezik el a gigantikus létesítményt a pálya tulajdonosai azoknak a fanoknak a fejében kialakult motorsporttérképen, akik esetleg nincsenek pontosan tisztában, miféle szentélybe léptek be, amikor átnyújtották a belépőiket a jegyszedőknek. Szégyen vagy nem szégyen, én sem tudok túl sokat a NASCAR (National Association for Stock Car Automobile Racing), azaz a Karosszériás Autók Versenyének Nemzeti Szövetségének hagyományairól és bajnokairól, pedig ugye ez az Amerikai Egyesült Államok legnépszerűbb sorozatát működtető szervezete. A Sprint Cup, a Nationwide Series és a Camping World Truck Series három különböző liga, ha nagyon sok ideje van az embernek, egy hétvégén mindet láthatja, de időhiány miatt nekünk „csak” a Monster Energy által támogatott eseményre, a királykategória idei első futamára sikerült bejutnunk.
A folyamat a jegyvásárlással kezdődött, melyet egy végtelenül felhasználóbarát felületen, a pálya weboldalán lehetett megejteni. A szoftver a szerint ajánlott belépőt, mennyi büdzsében gondolkodunk (99 dollár a legalacsonyabb ár, persze azok rég elfogytak), melyik kanyar közelében akarunk ülni (igazából csak a célegyenes, a 4-es és az 1-es jöhet számításba, mert a szemben lévő oldalon nincsenek lelátók), és milyen magasról szeretnénk figyelni az eseményeket (annál drágább az ár). Lakóbuszunknak kempingjegyet, parkolóhelyet is vehetünk, befizethetünk a szurkolói zónába (amely a bokszutca és a célegyenes közötti terület koncerttel, show-val, autó- és pilótasimogatóval), de rendelhetünk olyan eszközt is, amelynek a segítségével adatokkal és statisztikákkal bővített saját közvetítést nézhetünk, mindezt egy profi fejhallgatóval kiegészítve. A megrendelés végén még azt az opciót is felkínálja a rendszer, hogy kedvenc pilótánk portréjával szabjuk személyesre a tikettet. Akinek ez nem elég, annak ott vannak a relikviák: a csapatpólókat, baseballsapkákat 25 dollárért vesztegetik. A rend kedvéért: mi végül 185 dolláros jegyet kaptunk, de persze az ajándéktárgy-vásárlás és az étel- és italutánpótlás miatt ez az összeg a futam végére jelentősen megugrott.
Essen szó a közlekedésről is: a többség természetesen autóval érkezik Daytonába: Miamiból négy, Orlandóból egy óra alatt érünk a speedway közelébe. A gigantikus, közel 170 ezer embernek ülőhelyet kínáló építmény már messziről látszik, az égen legalább öt kisrepülő köröz mindenféle hirdetést húzva maga után, és persze nem hiányozhat a Goodyear léghajója, amely utat mutat a helyszín felé.
A bejutás egyszerű, már ha nem áll meg az ember minden pillanatban: megnézhetjük a pályaalapító és a szériát csúcsra járató Bill France bronzszobrát (áll egy olyan változat is, ahol a feleségével látható). Ezen a ponton illik egy imát rebegni, hiszen ő volt az, aki az óceánparton egymás ellen versenyző fiatalokat a háború utáni boldog békeidők első éveiben beterelte a NASCAR-ba, majd 1979-ben ő kötötte meg az első televíziós szerződést is, melynek nyomán mára tízmilliárdos dollárüzlet a szériák üzemeltetése.
Nem lehet nem megállni a legendás Dale Earnhardt Sr. emlékműve előtt sem, aki itt vesztette életét, de létezik egy Hírességek „Csarnoka” is, ahol az utóbbi esztendők Daytona 500-as győzteseinek kéz- és láblenyomatait őrzik – járda formájában.
Ami a közlekedést illeti: nagy meglepetésemre széles mozgólépcsőkkel is mászkálhatunk a büfékkel és nagy tévékészülékekkel bőségesen ellátott szintek között. A helyünkre vezető kijáratot nem nehéz megtalálni, aztán jöhet egy nagy levegő, és kilép az ember a lelátóra. Hihetetlen látvány a döntött kanyaros pálya, 31 fokban megépített aszfalt segít a nagy kanyarsebességben. Lent éppen Jake Owen ad koncertet, de az előadás csak a kezdet: a tömeg egyre hangosabban morajlik, ahogy a pilótákat körbeviszik. Aztán megjelenik az álló eredményjelzőn a korábbi kvalifikációs versenyen kialakult rajtsorrend, jön a himnusz és a vadászrepülők formációja, majd amikor pár perc múlva a színpadot villámgyorsan elpakolják, elhangzik a mondat: Uraim, indítsák a motorjaikat!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az 5,7 literes V8-as erőforrások morgása, majd üvöltése nem hoz lázba, de attól azért nem kell tartani, amire Kyle Busch-szurkoló ülésszomszédom hívja fel a figyelmet: megsüketülni nem lehet. Ettől függetlenül úgy tűnt, érdemes odafigyelni a Toyota pilótájára, aki egészen hátulról rajtolt, a 40 fős mezőny 31. helyéről indulhatott, és lassacskán egyre feljebb lépdelt. A 200 körös verseny első szakaszát be is húzta, a 60. forduló végén az ő neve szerepelt az eredményjelző oszlop legmagasabb pontján.
Hogy mit láthatott még a nagyérdemű, arra az usaracing.blog.hu nagyszerű összefoglalója tud tőlem, a szabályokat kevésbé ismerő tudósító helyett mesélni. Raceday Addams szerint „a futam a rajttól kezdve sem szűkölködött az izgalmakban, a valódi őrületet azonban a mindent eldöntő hajrá tartogatta. Az utolsó bő ötven körben hat incidens borzolta a kedélyeket, beleértve egy brutális méreteket öltő tömegbalesetet. Az egyik legbizarrabb jelenetre a 155. körben került sor, amikor is a Rick Ware Racing pilótája, az újonc Cody Ware a pitlane bejáratánál összeütközött tulajdon csapattársával, BJ McLeoddal, majd hátulról megtorpedózta a Richard Childress Racinget szolgáló Tyler Reddick gépét is. Utóbbi versenyző a kontakt hatására elkapta az érkező Jimmie Johnson #48-as Chevyjének bal hátsó oldalát. A balhéból a futam korábbi részében még az élmezőnyben vitézkedő Ricky Stenhouse Jr. sem maradt ki, miután Ware az ő autóját is telibe trafálta. Az érintettek közül egyedül csak az imént említett újonc nem tudta folytatni a versenyt.
A baleset előtt még a vezető pozícióért küzdött Johnson vesszőfutása azonban itt korántsem ért véget. A daytonai all-star futam győztesének nem sokkal később szankciókkal is szembe kellett néznie, mivel a történteket követő bokszkiállása során a tankolásért felelős csapattag is bekapcsolódott a sérült autó javításába. Márpedig a szabályok szerint egyedül csak a pozíciójának megfelelő tevékenységet folytathatta volna a bokszfal külső oldalán, ezért a NASCAR kétkörös büntetéssel sújtotta a 48-as járművet, vele együtt a hétszeres bajnokot.
Kilenc körrel a leintés előtt aztán nem kevesebb, mint huszonegy autó részvételével elérkezett a menetrendszerű „big one”, ezzel együtt pedig a verseny első piros zászlós szakasza. Az egy korábbi incidenst követő újraindítás után, a Daytona International Speedway 3-as kanyarjában Paul Menard összeért Matt DiBenedettóval, ez az affér pedig pontosan elegendő lett ahhoz, hogy magával rántson további tizenkilenc autót. A balesetbe többek közt olyan nevek is belekeveredtek, mint Ryan Blaney, Aric Almirola, Daniel Suarez, Kyle Larson, Ricky Stenhouse Jr., Jimmie Johnson, Chase Elliott, a pole-ból indult William Byron, a regnáló bajnok Joey Logano, valamint a tavalyi Daytona 500 győztese, Austin Dillon. A tömegbaleset ránézésre horrorisztikus képet festett, de szerencsére egyetlen érintett pilótának sem esett baja. A romeltakarítás miatti kényszerszünet közel 25 percen át tartott, a mezőny azonban ezután sem sokáig élvezhette a szabad verseny örömeit.
A hat körrel a tervezett leintés előtt belengetett zöld zászló után másodpercekkel Stenhouse Jr. és Larson a javasoltnál közelebbi kapcsolatot létesített egymással, a megpördülő autóik miatt pedig a mögöttük lévők közül többen szintén lefutottak a pályáról. Az újonc Ryan Preece – aki egy ideig a top 5-ben haladva még a végső győzelemre is esélyes volt – ekkor mutatta be a futam legbevállalósabb manőverét, és úgy haladt át a forgó versenygépek között, hogy még a sokat látott veteránok szája is tátva maradt. Az újraindítás utáni zöld szakasz azonban most is kérészéletűnek bizonyult.
A 198. körben Clint Bowyer és William Byron összecsattanásából ismét egy több autót magában foglaló baleset kerekedett ki. A piros zászló újra a magasban lengett, ezzel együtt pedig hivatalossá vált a versenykörülmények közötti befejezést szorgalmazó extra két körös overtime életbe léptetése. A kockás zászlót végül Denny Hamlin látta meg elsőként, aki ennek hála immár másodszor ünnepelhetett a Daytona 500 Victory Lane-jén. A 38 éves amerikai ezt megelőzően utoljára 2017-ben, Darlingtonon tudott Cup-futamot nyerni, tehát most egy 47 futamos nyeretlenségi sorozat végére is pontot tett. A Nagy Amerikai Verseny nem csak Hamlin, de a Joe Gibbs Racing elsöprő sikerét is hozta, lévén a második és harmadik helyen a szintén őket erősítő Kyle Busch és Erik Jones zárt.
A Daytona 500 első szakaszát – ahogy már beszéltünk róla – Kyle Busch, a másodikat pedig Ryan Blaney nyerte. Külön említést érdemel még Matt DiBenedetto, aki egyike volt annak a tíz pilótának, akik a 21 autós tömegbaleset után már nem tudták folytatni a versenyt. Az egészségügyi okok miatt tavaly a NASCAR-ból visszavonulni kényszerült Kasey Kahne helyét a Leavine Family Racing 95-ös autójában átvevő amerikai 49 kört töltött az élen, magasan a legtöbbet az egész mezőnyben. Érdekesség, hogy DiBenedetto ezt megelőző, 140 NASCAR Cup-futamán összesen csak 23 vezető pozícióban megtett kört tudott felmutatni. Gyártók szempontjából a Toyota második alkalommal ünnepelhetett Daytona 500 győzelmet. Az elsőt 2016-ban, szintén Hamlin és a JGR révén kaparintották meg.”
