A Gymkhana Grid Final erre az évre Görögország déli részére, Athén közelébe költözött, ahol a Marathón külterületén kialakított pályának látványos hátteret adtak a közelben húzódó alacsonyabb hegyek. A néhány éve Ken Block által életre hívott, a driftelési és szlalomozási képességeket felmérő versenyre ezen szakágak legnagyobbjain kívül ezúttal is több sztárversenyző kapott meghívást. A legnagyobb név egyértelműen Petter Solberg, a rali- és a ralikrossz-vb mezőnyében már összesen három világbajnoki címet szerző norvég volt, de Liam Doran, Reinis Nitiss, Andreas Bakkerud és maga Block is ralikrosszos háttérrel érkezett, ami jelzi, hogy a WRX-ben edződött pilóták stílusához igencsak illeszkedik az a csúszkálás, amit a Gymkhana megkövetel.
Ebben a versenyformában egyébként az is jó, hogy tulajdonképpen bárhol megrendezhető: nem kell hozzá konkrét versenypálya, csak egy nagy aszfaltozott tér, amelyen bóják és egyéb akadályok lehelyezésével kialakítják a vonalvezetést. Ezúttal az Égei-tenger közelsége miatt a hajózás volt a hétvége tematikája, így a megkerülendő akadályokat hordók, orsók és méretes csónakok jelentették. Ezek körül jelölték ki a nyomvonalat, amely mentén a versenyzőknek haladniuk kell a pálya teljesítéséhez. Két szimmetrikus pálya készült, egy párharc során a pilótáknak mindkettőn végig kell menniük, és az összességében jobb időt elérő jut tovább a következő fordulóba. Az alábbi videó bemutatja, hogy mi is volt a feladat.
A hétvége négy napon át, csütörtöktől vasárnapig tartott, a nézők előtt az utolsó két napra nyitották meg a pályát, amikor a kvalifikációkat és a versenyeket tartották. Két kategóriában zajlottak a küzdelmek: a hátsókerék-meghajtásúak, és az összkerék-meghajtásúak mezőnyében. A világsztárok többsége utóbbiban szerepelt, míg a hátsókerekesek között Bakkerud és a Boyzone zenekar énekeseként befutott, de egyébként hivatásos autóversenyző Shane Lynch voltak a legnagyobb nevek. Már csak ezért is váratlanul jött, hogy mindketten hamar búcsúztak: Lynch már az időmérésen sem jutott be a legjobb 16 közé, így nem is folytathatta vasárnap, míg Bakkerud a verseny első fordulójában maradt alul egy hazai sztár, Christos Saitas ellenében.
A hátsókerekesek között Luke Woodham nyerte a már sötétben, kivilágított pályán zajló döntő összecsapást Adam Elder ellenében, ezzel már zsinórban a harmadik évben nem talált legyőzőre a Gymkhanán.
A többség persze a négykerék-meghajtásúak küzdelmeire volt leginkább kíváncsi, ahol az előjelek azt sugallták, hogy összejöhet az álomdöntő az eltérő ágra került Solberg és Block között. A norvég azonban már az első fordulóban meleg helyzetet élt át ellenfelével, a finn Riku Tahkóval szemben. Solberg valamennyivel gyorsabb volt az első menetben, ám amikor megkapták a rajtjelet a másodikra, a norvég autója pár métert előreugrott, majd lefulladt. Sikerült újraindítania, ám néhány másodperc hátrányban már vesztett ügynek tűnt számára a harc. Mégis azt láthattuk, ahogy a világbajnok minden akadálynál egyre közelebb kerül a másik pályán haladó riválisához, remek hajrával pedig képes volt olyan időt elérni, ami az ő továbbjutását jelentette.
„Nagyon kellemetlenül éreztem magam!” - idézte vissza utólag a történteket Solberg. „Rögtön az első forduló rajtjánál történt, szörnyű volt az egész. Utána az egyetlen lehetőségem az volt, hogy tövig nyomjam a gázt, és végül meglett a továbbjutás, szóval hatalmas szerencsém volt.”
Solbergnek ezt követően már könnyebb volt a dolga, a negyeddöntőben James Stephent, az elődöntőben pedig Nitisst búcsúztatta viszonylag nagy előnnyel. A döntőben aztán Liam Dorannel találkozott, aki a saját ágán drámai körülmények között búcsúztatta Ken Blockot - jobban mondva inkább Block saját magát, miután autója az elődöntő első menetében alig akart beindulni, a másodikban pedig meg is állt a pályán. Az amerikai végül a bronzéremről is lemaradt Nitiss-szel szemben.
A döntőben aztán mindkét fél a hétvégi legjobbját nyújtotta: Doran először tudott egy perc alatt körbeérni, de hiába tette ezt meg mindkét pályán, Solberg még nála is magasabb fokozatra kapcsolt: a hétvége leggyorsabb körét teljesítve egy 0:58,620-at is futott, majd pedig mellérakott egy 0:59,130-at is, és így végül közel két másodperces előnnyel győzte le Dorant a döntőben, és vehette át terjedelmes karrierje bizonyára legfurcsább trófeáját, egy buzogányt.
„Előre tudtam, hogy ez egy nagyon komoly kihívás lesz, ahol egyetlen apró hiba is a véget jelenti. És be kell vallanom, hogy sohasem voltam még annyira ideges, mint ezen a napon. Próbáltam volna egy kicsit aludni a sátrunkban, de nem bírtam, mert annyira hideg volt!” - mesélte a győztes, aki „szezonzáró mókázás”-jellege ellenére is fontos fegyvertényként tekint győzelmére.
Solberg első nekifutásra aratott sikerét pedig még inkább felértékeli, hogy a versenyzőknek év közben nem igazán van alkalmuk a Gymkhana-stílusú versenyzést gyakorolni. És ez bizonyítja, hogy micsoda alkalmazkodóképességgel rendelkeznek az autósportok legnagyobb bajnokai: mindegy, hogy milyen pályán, milyen autóval és milyen körülmények között kell gyorsnak lenni, ők akkor is azonnal teljesítenek.
