Steward
Gobodics Tamás
Pontállások Versenynaptárak Pilóták Csapatok
2019. október 21. hétfő
Retro

Retro – Az újító, akinek a pezsgőzést is köszönjük

A 60-as évek bővelkednek a sokoldalú pilótákban, Dan Gurney pedig közülük is a legérdekesebbek közé tartozik. A Porsche egyetlen F1-es futamgyőztese Jack Brabham és saját csapatát szintén győzelemre vitte, Le Mans-i diadalának megünneplésével pedig szokást teremtett.

Győzelmek számában a második legsikeresebb amerikai F1-es versenyző – a világbajnok Mario Andretti után – Daniel Sexton Gurney, de négy nagydíjelsősége még így sem tükrözi valódi jelentőségét. Formula-1-es pályafutásának kezdete és vége a sport két legnagyobb csapatához kapcsolódik: a Ferrarival kezdődött 1959-ben – csupán négy versenyen indult, de azok közül egyiken második, egy másikon harmadik lett –, majd a McLarennel ért véget 1970-ben. Még érdekesebb azonban a közéjük eső időszak.

Gurney pályafutása olyan legendákéval esett egybe, mint Jim Clark, Graham Hill, John Surtees és Jackie Stewart: valamennyien legnagyobb ellenfeleik közé sorolták őt. Clark még ezen is túlment, kijelentése szerint Dan Gurney volt az egyetlen versenyző, akitől valaha félt.

Miután két évet szolgált a koreai háborúban, sportautó-versenyeken állt rajthoz amatőrként. A Riverside Grand Prix-n ismert sztárokat legyőzve lett második, ami felkeltette a Ferrarikat versenyeztető kivándorolt olasz, Luigi Chinetti figyelmét: így került az ő csapatával 1958-ban Le Mans-ba, és ezáltal figyelt fel rá Enzo Ferrari, aki eredményes tesztek után a következő évben már F1-es nagydíjakon indította.

Gurney mégsem maradt a Ferrarinál, melynek feszült légkörében nem érezte jól magát, igaz, a BRM-mel is csak egy rendkívül sikertelen és rossz emlékű évet töltött. Az 1960-as Holland Nagydíjon fékhiba miatt vált irányíthatatlanná autója. A pályát elhagyó BRM P48 eltalált és megölt egy fiatalkorú nézőt. Gurney-nek karja tört el a balesetben, amelyet követően mindig bizalmatlanul viszonyult a mérnökökhöz. A baleset után finomított rámenős vezetési stílusán is: féktechnikája különösen spórolóssá vált, és az egyik legfinomabb versenyzőként ismerték.

A BRM-et két, a Porsche gyári csapatánál töltött szezon követte: ekkor biztosította be helyét az élmenők között, és nyerte meg az 1962-as Francia Nagydíjat, a német gyár első és egyetlen konstruktőri győzelmét a Formula-1-ben. A szezont követően azonban a csupán három évig érdekelt gyártó kiszállt a bajnokságból, az amerikai így ötödik szezonjára nézelődhetett negyedik csapata után.

Jack Brabham meglátta, hogy Gurney hozzá hasonlóan kivételes műszaki képességekkel rendelkezik, ezért csapatába hívta – 1964-ben Spában az utolsó körben fogyott ki üzemanyaga nyertes pozícióból, de a szezon későbbi szakaszában ő szerezte meg a Brabham első két győzelmét, megelőzve főnökét. Egyébként a csapatnál töltött mindhárom évben megverte a bajnokságban Brabhamet, aki három világbajnoki címével a sportág legendái közé sorolandó. Gurney nagy balszerencséje, hogy bár versenyzett jeles csapatokban, sosem akkor, amikor azok igazán ütőképesek voltak, így még az év végi legjobb három közt sem szerepelt soha – 4. lett 1961-ben és 1965-ben. A Brabham 1966-ban repült a mezőny élére, épp abban az évben, amikor Gurney az ausztrált elhagyva addigi legnagyobb kihívásába vágott bele.

Akárcsak Brabham és Bruce McLaren, ő is megalakította saját csapatát, az All American Racerst – amely időszakosan Anglo American Racers néven is futott –, és megalkotta az Eagle, azaz Sas névre hallgató versenygépet, melyet az egyik legszebb Formula-1-es konstrukciónak szokás nevezni.

Igaz, hogy Gurney – akinek szórványosan voltak csak csapattársai, például néhány verseny erejére a saját csapatától átruccanó McLaren – a következő szezonok nagydíjainak több mint kétharmadán kiesett az autóval, ami szörnyű megbízhatóságnak minősül, a köztudatban ehelyett mégis az 1966-os Belga Nagydíj maradt meg: ezen szerezte meg a V12-es Weslake-motoros Eagle egyetlen győzelmét, azaz bekerült abba a mindössze három versenyzőből álló körbe (rajta kívül Brabham és McLaren), aki saját csapatával tudott nyerni. Elmondható, hogy az amerikai pályafutásának összes nagydíjsikere különleges jelentőségű a csapat számára, amellyel elérte őket.

Formula-1-ben töltött karrierjével egyidejűleg Gurney évről évre rajthoz állt a Le Mans-i 24 óráson, melyet 1967-ben a Forddal, A.J. Foyt csapattársaként meg is nyert. Ez volt az a verseny, amelyen a győzelmi serleg mellé kapott pezsgőt felrázta, és szétlocsolta a dobogó körül – nem is sejtve, hogy ezzel milyen szokást indít el. Élete legfényesebb heteit élte 1967 májusának végén és júniusában: második lett az Indianapolis 500-on, majd megnyerte Le Mans-t és a Belga Nagydíjat. Az ezerarcú versenyző ugyanis az Indianapolis 500-on is rendszeresen indult– háromszor dobogóra állt saját építésű autóval –, valamint évi pár Indycar- és NASCAR-futamon, miközben a Formula-1-es mezőny tagja volt.

Eközben az All American Racers meghódította az Egyesült Államokat, Bobby Unser egy Eagle-lel bajnoki címet nyert 1968-ban. Gurney ebben a szezonban is bemutatott egy újítást a Formula-1-ben, a teljes arcot fedő sisakot, majd a szezont követően bezárta az F1-es részleget, innentől pedig Amerikára koncentrált. A királykategóriában három versenyen bukkant még fel 1970-ben, a Bruce McLaren halálát gyászoló McLarennél.

Ebben a szezonban Gurney búcsút is intett a vezetésnek, hogy csapatát az ezredfordulóig irányítsa az amerikai együléses versenyzés legmagasabb szintjén – tíz év elteltével, 1980-ban egy NASCAR-verseny erejéig szakította meg visszavonulását. Az All American Racers azonban ma is létezik: ők álltak például a Le Mans-i DeltaWing mögött, de a Földre visszatérő SpaceX űrhajó kifejlesztésében is részt vettek, az újító szellemiség jegyében, melynek útjára Gurney a 60-as években rálépett – a szép kort, 86 évet megért alapító figyelő szeme mindezt végigkísérhette.

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal:
Olvastad már?