Az 1877-ben született Loius Renault a lehető legjobbkor érkezett meg a világba: akkor, amikor egész Európán és Amerikán végigsöpört a mobilitási láz. Egyre-másra alakultak a kisebb-nagyobb műhelyek, hiszen mindenki hasznot remélt a 19. század végén még úri tevékenységnek számító, később azonban egyre szélesebb körben elterjedő autózástól. Renault egy hatgyerekes család negyedik csemetéjeként látta meg a napvilágot Párizsban, fiútestvéreivel együtt pedig már nagyon korán élénk érdeklődést mutatott a műszaki dolgok, ezzel együtt pedig az autók iránt.
Louis 22 éves korában megépítette egy De Dion-Bouton gépen alapuló autóját, nem egészen 12 hónappal később pedig fivéreivel, Marcellel és Fernand-dal együtt megalapította a Renault Fréres nevű vállalatot. Mivel a két másik testvér jobban értett az adminisztrációs és üzleti ügyekhez, Louis maradt a műszaki oldalnál, amelyet egyébként is nagyon szívesen csinált. Azonban nem tartott sokáig a trió együttműködése: Marcel életét veszítette a Párizs-Madrid autóversenyen 1903-ban, Fernand 1908-ban vonult vissza a vállalat vezetésétől egészségügyi okok miatt – egy évvel később pedig elhunyt.
Louis ettől kezdve egyedül irányította az időközben Franciaország egyik legnagyobb autógyárává váló Renault-t, mi magyarok pedig már csak azért is a szívünkbe zártuk, mert Szisz Ferenc épp az ő modelljével érte el legnagyobb sikerét 1906-ban, az első Francia Nagydíjon. Az első világháborúig Renault a békés autógyárosok mindennapjait élte, a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet azonban az ő üzleti stratégiáját is átalakította.
A háború elején azt ajánlotta a többi hasonló cégnek, hogy a fegyverhiány kiküszöbölésére gyártsanak 75 mm-es gránátokat, hidraulikus nyomás segítségével. Ám előállítása igencsak veszélyesnek bizonyult: csak 1915-ben 600 gránát robbant fel idő előtt a gyártósoron, megölve készítőit is.
Renault első világháborús erőfeszítéseire az utókor sokkal inkább az 1917-ben bemutatott FT-tankról emlékszik, amelyből a háború végéig több mint háromezret állítottak csatasorba, és egészen 1944-ig, tehát csaknem a második világégés végéig használták. A győztes „nagy háborút” követően Renault-t a Francia Köztársaság Becsületrendjével tüntették ki, elismerve hazájáért végzett áldozatos munkáját.
A húszas-harmincas években az autóipar tovább fejlődött, a nagyközönség számára is elérhetőek lettek a gépjárművek, Franciaországot pedig ezidőtájt Renault és riválisa, André Citroen csatározásai határozták meg – Louis csak „kis zsidónak” hívta ellenfelét. A nagyhatalmak egyre élesedő ellentétének árnyékában Renault 1938-ban Németországba utazott, hogy Adolf Hitlerrel találkozzon, elcsevegni a két ország autógyártási szokásairól, de talán a nap járása is szóba került közöttük. 1939-ben azonban ismét kitört a háború, a Loius pedig ismét a gall hadigazdaság alapköve lett.
1940-ben a francia kormány az Egyesült-Államokba küldte Renault-t, hogy tankokat szerezzen az akkor még az USA nélkül harcoló szövetségeseknek, de amikor hazatért, azzal szembesült, hogy a nácik átvették a hatalmat országában. A gyáriparost válaszút elé állították: vagy együttműködik a megszállókkal vagy… talán mindenki sejti a másik opciót. Renault természetesen, avagy se, az első opciót választotta, a Vichy-kormányzat alá helyezte gyárait, amellyel elméletben és gyakorlatilag is a németek kezébe adta a stafétát.
Bár Renault hivatalosan cége élén maradt, a náci kapcsolat miatt a Daimler emberei ültek prominens pozíciókba, a franciát ráadásul az ellenállás is árulónak tekintette. A Renault 1944-ig, tehát az ország felszabadításáig 34232 járművet készített a németek számára, annak ellenére, hogy Párizsban lévő gyára igencsak kívánatos volt a brit RAF-bombázók szemében – 1942. március harmadikán a létesítményt szinte teljes egészében lerombolták.
Három héttel azután, hogy Franciaország ismét szövetséges uralom alá került, 1944 őszén, Renault sorsa beteljesedett: őrizetbe vették a náci Németországgal való kollaborálás miatt. A francia azzal védekezett, hogy Hitlerék komoly összegeket fizettek termékeiért, ráadásul azzal, hogy működtette gyárát, franciák százait mentette meg a deportálástól. A hatóságokat nem érdekelte a kortesbeszéd, Renault-t a párizsi Fresnes-börtönbe zárták, de rohamosan romló egészségi állapota miatt kétszer is át kellett helyezni, előbb egy pszichiátriai klinikára, majd egy ápolóotthonba.
Október 24-én azonban, máig nem tisztázott körülmények között életét veszítette: nem végeztek rajta boncolást, a hivatalos iratokban súlyos veseelégtelenséget állapítottak meg a halál okaként. A franciát poszthumusz ítélték el hazaárulásért, ráadásul az 1918-ban kapott kitüntetését is visszavették tőle. Annak ellenére, hogy cége tulajdonjogát papíron 95%-ban felesége, Christiane, és fia, Jean-Louis birtokolta, a Renault teljes egészében állami irányítás alá került, a család pedig nem kapott egy frankot sem érte.
1956-ban Louis özvegye azt állította, hogy férje gyilkosság áldozata lett, bizonyítékként felhozva egy teljesen egészséges testből származó vizeletmintát, valamint egy röntgenfelvételt, amelyen egy törött gerinccsigolya volt látható. Renault felesége 1979-ben, fia 1982-ben hunyt el, de még azóta eltelt majdnem negyven évben is folyamatosan zajlott a vita arról, hogy a gyáros kollaboráns volt-e, vagy csak belekényszerítették egy általa nem kívánt alkuba. Az utódokat azóta sem kárpótolta a francia állam, sőt, unokáit az 1999-es centenáriumi ünnepségre sem hívta meg a gyártó.
Akármi is volt a szerepe a második világháború alatt, a Renault a 21. századra a világ egyik legnagyobb autóipari vállalatává vált: az alapító nevét viselő konszern 2016-ban csaknem tízmillió autót adott el világszerte. A cég emellett az egyetemes motorsportban is meghatározó tényező volt a múltban, az a jelenben, és minden bizonnyal lesz a jövőben is.
