Az Mk.5 ennek megfelelően spártaian egyszerű: a kétüléses, nyitott utastér mögött 250 lóerős, négyhengeres szívómotor dolgozik, amely akár 11 ezres percenkénti fordulatszámig pörgethető. Ehhez kapcsolódik a hatfokozatú szekvenciális váltó és az önzáró differenciálmű, amelyen keresztül a motor a két hátsó kereket hajtja. Ezen kívül nincs is sokminden az autóban, csak az ultrakönnyű váz, fékrendszer, kormánymű és ülések. Ãgy az autó tömege csupán 545 kg, ami elképesztő dinamikát eredményez: 3,2 másodperces gyorsulási időt 100 km/h-ra, és 240 km/h-s végsebességet. Ennél is fontosabb azonban, hogy a nyomórudas futóművek viszonylag egyszerűen állíthatók át, a fékrendszert pedig versenytempóhoz méretezték.
A 3,91 méter hosszú, 1,88 méter széles és 1,07 méter magas, szélvédő nélküli, azaz csak bukósisakban vezethető gép elsősorban persze versenypályán érzi magát otthon, bár úgy tervezték meg, hogy ne legyen akadálya a közúti használatnak, ha valaki ezt szeretné. A hatpontos biztonsági övek és a karbon kagylóülések azonban nem teszik túl kényelmessé a vezetést. Az egyetlen, első pillantásra szükségtelennek tűnő extra a hátrafelé néző kamera-rendszer, ám erre is szükség lehet, hisz a Magnumon csak két apró oldalsó tükör kapott helyet, a középső hiányzik.
A konkurenciának egyelőre nincs sok félnivalója, mivel a Magnum terveiben csupán 20 ilyen autó legyártása szerepel, és a 139 ezer ausztrál dolláros vételár azt jelenti, hogy ennél sokkal több nem is igen fog elkelni a típusból.
