A világ egyik legrégebbi, jelenleg is működő versenypályája, az indianapolisi ovál története 1905-ben kezdődött, amikor egy helyi üzletember, Carl G. Fisher elhatározta, hogy a nézők jobb kiszolgálása érdekében egy olyan pályát kell építeni, ahol a közúti versenyekkel szemben folyamatosan láthatják az autókat, s egyúttal biztonságosabb, mint a lóversenyek helyszínéből átalakított alkalmi létesítmények.
Az építkezés 1909 márciusában kezdődött meg, két hónappal később pedig már meg is nyitották az eredetileg apró kövekkel borított pályát, melyen az első versenyt 1909. augusztus 14-én rendezték – motorversenyzőkkel. A következő héten aztán az autósok is birtokba vették a pályát, ám szörnyű balesetsorozat kezdődött: néhány napon belül hat család gyászolhatta Indianapolisban elveszített szeretteit.
Az edzés közben halálra gázolt szerelő, Clif Littrell tragédiájáért persze nem a pályát lehetett felelősség tenni, az augusztus 19-én történt végzetes balesetben viszont szerepet játszhatott a sajátos borítás – bár egyes források szerint műszaki hiba történt: William Bourque és utazó szerelője, Harry Holcomb az első verseny 58. körében vesztette életét, amikor nagy sebességgel a falnak rohantak.
Két nappal később, a hétvégi „Nagy sebességkarneválon” újabb tragédia történt: a 300 mérföldes Wheeler-Schebler Trophy küzdelmei során Charles Merz autóján egy abroncs eldurrant, s a versenygép a kerítésen át a nézők közé csapódott. A pilóta sérülések nélkül megúszta a balesetet, szerelője, Claude Kellum és két a pálya mellett álló férfi viszont életét vesztette. Kellum felesége beperelte a pályát arra hivatkozva, hogy a borítás okozta az abroncs meghibásodását, s a három ember halálát. Nem sokkal később egyébként újabb kmoly baleset történt, amikor Bruce Keen egy kátyúba hajtott, de ez az incidens szerencsére nem követelt halálos áldozatokat.
A tragédiák nyomán az AAA felfüggesztette a pálya működési engedélyét, Fisherék pedig azon kezdtek gondolkodni, hogy milyen borítást kellene adni az oválnak. Betonnal és téglával is teszteket végeztek, s végül arra jutottak, hogy a tégla biztosítja majd a legjobb feltételeket a versenyzők számára. Végül egy hónappal az augusztusi szörnyűségek után már zajlott a munka, melyhez öt indianai gyártó biztosította a 3,2 millió, egyenként négy és fél kilogrammos téglát – egyúttal más módosítások is történtek, így például a lelátón és a négy kanyarban betonfal épült a nézők védelmére.
Miután 1909. december 14-én Indiana kormányzója az utolsó, aranyból készült téglát is elhelyezte a „Brickyardon” (azaz „Téglagyárban”), ahogy a helyiek már addigra elkeresztelték a pályát, a versenyzők és a nézők egy jobb, biztonságosabb Indianapolis Speedwayt vehettek birtokba. A borítás persze mára a múlté, a becenév viszont megmaradt, sőt hagyománytiszteletből egy yardnyi téglacsík megmaradt a pálya leaszfaltozásakor, s ma is ott látható a célegyenesben.
