Amikor tavaly Lewis Hamilton bejelentette, hogy a McLarent elhagyva az elmúlt három évben csak egy futamgyőzelemre képes Mercedes GP-hez szerződik, sokan a Formula-1 történetének legnagyobb tévedését vélték felfedezni a döntésében. Még nem tudjuk, hogy Hamilton jól döntött-e, de a Formula-1-ben voltak hibás döntések, gondoljunk csak Emerson Fittipaldira, aki a bátyja Copersucar csapatához szerződve kivégezte az addig szárnyaló F1-es karrierjét, vagy Jacques Villeneuve-re, aki hasonló sorsa jutott a BAR-nál, miután elhagyta a Williams istállót. Aztán voltak olyan pilóták is, akik a tuti lehetőséget dobták el maguktól, mint Derek Warwick 1984 végén, amikor visszautasította Frank Williams ajánlatát. Persze olyanok is akadtak, akik a megfelelő időben a megfelelő döntést hozták, bár néha az adott időben igencsak bátornak tűnt a döntésük.
Graham Hill: A Lotustól a BRM-hez. 1960
Amikor két év küszködést követően Hill elhagyta Colin Chapman "újonc" csapatát a Lotust, akkor az nem tűnt akkora baklövésnek, mint amikor a Decca Records nem írt alá a The Beatles-szel. Chapman lehetőséget adott Hillnek az F1-ben az 1958-ban bemutatkozó csapat autói pedig gyorsnak bizonyultak, ugyanakkor nagyon törékenyek is voltak, így az eredménynek az első két évben nem igen akartak jönni. Hill igencsak ritkán látta meg a Lotus autóival a célvonalat, az elkeseredett Hill és az erős akaratú Chapman között így törvényszerűen kirobbant a nézeteltérés, Hill azzal vádolta Chapmant, hogy az nem elég elkötelezetten végzi a munkáját.
Hill és a Lotus útjai így elváltak és Hill a BRM-hez szerződött az 1960-as szezonra. Hill döntése előtt mindenki értetlenkedve állt, a BRM-et ugyanis vesztes csapatnak tartották, akik az 1951-es feltűnésüket követően 1954 és 1959 között mindössze egy futamgyőzelemre voltak képesek. "Emlékszem, hogy mindenki azt mondta, hogy hiba volt egy vesztes csapathoz csatlakozni" - nyilatkozta később Hill. De a szerencse úgy hozta, hogy a kivalló Tony Rudd már ott volt és Hill révén a csapat a következő években szinte szárnyalt, a hatékony Rudd-Hill együttműködésnek köszönhetően. A tulajdonos Sir Alfred Owen betett némi pénzt és szabadkezet adott Ruddnak, a BRM pedig egy olyan 1.5 literes V8-as motort készített, ami versenyben volt a Ferrari és a Coventry Climax erőforrásaival. Az 1950-es évek végén már az összeomlás szélén álló BRM pedig a megbízható és gyors autó, valamint Hill klasszisa révén 1962-ben Hill 4 futamgyőzelmének köszönhetően a BRM az egyéni és a konstruktőri bajnoki címet is megszerezte (épp a Lotus előtt), amit a következő években újabb futamgyőzelmek és bajnoki 2. helyek követtek. Majd 1967-ben Hill váratlanul visszaszerződött a Lotushoz, a BRM pedig ezt követően hanyatlásnak indult.
Jackie Stewart: A BRM-től a Matra/Tyrrell-hez. 1968
A Formula-1-ben gyakran előfordul, hogy a forradalmi változást csak később ismerik fel az emberek. 1967. június 4-e a Holland Nagydíj ilyen volt. Ezen a napon mutatkozott ugyanis be a Formula-1-ben a Ford Cosworth DFV erőforrása egy Lotus 49-es hátuljába szerelve. A motor minimális fejlesztési időt követően készült el, azzal azonban Graham Hill fél másodperces előnnyel szerezte meg a pole pozíciót, majd a csapattársa Jim Clark a futamgyőzelmet is besöpörte. Ekkor egy Formula-2-es csapat tulajdonos, bizonyos Ken Tyrrell is ott volt a nézősereg között és Tyrrell elhatározta, hogy Formula-1-es csapatot alapít és megszerzi magának a Cosworth motorját pilótának pedig leszerződteti Jackie Stewartot. Stewart ekkor már a harmadik szezonját töltötte a Formula-1-ben a BRM istállónál, ahol hiába szerzett futamgyőzelmet 1965-ben és 1966-ban is a csapat láthatóan inkább visszafelé fejlődött a különleges, de katasztrofális H16-os motorjának köszönhetően, így a skót elfogadta Tyrrell ajánlatát, hiszen jól ismerte őt a Formula-2-ből, ahol Ken autójával már sikerült futamot nyernie 1967-ben.
A Tyrrell csapat így gyorsan összeállt az 1968-as szezonra, Ken gyorsak kapott is egy fejedelmi 7500 fontos ajánlatot a Ford DFV motorjára, a Ford ugyanis valószínűleg nem tartotta jó ötletnek azt imázsára nézve, ha a motorja csak egy csapatban fog sikereket elérni. Tyrrell számára ez jó hír volt, de közben Stewartra a Ferrari is szemet vetett. Sokak szerint ezzel eldőlt az ügy hiszen Stewart nem fog egy újonc, motor nélküli istállóhoz szerződni Surrey-be, miközben a Formula-1 legpatinásabb csapatához is szerződhet. Stewart el is ment Maranellóba, ahol kezet rázott Enzo Ferrarival. A Commendatore azonban vérszemet kapott és hogy csökkentse Stewart pénzügyi igényeit a belga Jacky Ickx-nek is ajánlatot tett. Ferrari azonban ezzel mellé lőtt, Stewart nem akar ilyen játékokba belemenni, így inkább Ken Tyrrell újonc alakulatát választotta.
Ken Tyrrell végül megszerezte a Cosworth motort majd a francia Matra-tól karosszériát is szerzett így Stewarttal az élen a csapat elindulhatott az 1968-as szezonban, ahol Stewart három futamgyőzelemmel egy szezon eleji sérülés ellenére egyből a bajnokság 2. helyén zárta az évet, majd 1973-as visszavonulásáig három világbajnoki címet (1969, 1971, 1973) is szerzett Ken Tyrrell alakulatának. "Végül kiderült, hogy ez volt karrierem legfontosabb és egyben legjobb döntése" - nyilatkozta később Stewart.
Jody Scheckter: A Tyrrell-től a Wolf-hoz. 1977
Jody Scheckternek volt jövője a Formula-1-ben. Amikor 1972-ben a dél-afrikai pilóta a McLarennél bemutatkozott a száguldó cirkusz világában az amerikai Watkins Glenben sokáig a dobogóért harcolt, majd a következő évben a Dél-Afrikai Nagydíjon élete második futamán a 3. rajtkockába kvalifikálta magát a McLarenjével. Scheckter abban az évben még öt futamon állt rajthoz a Formula-1-ben és a nyers tempója mellett az eltökéltségére is fény derült. Élete harmadik futamán a Francia Nagydíjon pedig már Ronnie Petersonnal és Emerson Fittipaldival csatázott a győzelemért, a következő Brit Nagydíjon azonban őt tették felelőssé az első körben történt balesetért, ami miatt egy négy futamos eltiltást kapott. De ezek után már senki sem kételkedett abban, hogy Scheckternek nem csak bámulatosan gyors, de sikerre éhes pilóta is, így nem meglepő, hogy a 23 éves pilótát a legtöbb top csapat megkereste az ajánlatával, aki végül Jackie Stewart visszavonulása miatt Ken Tyrrell ajánlatát fogadta el.
Tyrrell igazából csak amolyan kettes számú pilótának akarta Schecktert a szintén nagy tehetségnek tartott és már évek óta a Tyrrellnél Stewart árnyékában nevelkedő Francois Cevert mell, de Cevert a szezon utolsó futamán Watkins Glenben halálos balesetet szenvedett. Jodynak így 1974-ben a csapat első számú pilótájának a szerepkörébe kellett felnőnie, és kezdetben a Scheckter-Tyrrel kapcsolat is igen jól indult. Scheckter két futamot is nyert 1974-ben és a szezonzáró Amerikai nagydíjon még matematikai esélye volt a bajnoki címre, végül azonban "csak" a bajnokság harmadik helye jutott neki. Ezt követően azonban stagnáltak az eredmények, Jody bár a következő két évben is nyert egy-egy futamot a nagy áttörés azonban nem akart eljönni, így egyre többen beszéltek arról, hogy Scheckter csak egy örök ígéret. Mások szerint azonban Ken szigorúsága ölte ki Scheckterből a tűzet, bárhogy is volt tény, hogy Jody és a csapat viszonya láthatóan kezdet megromlani, így az 1976-os szezonban Scheckter még jóval a bajnokság vége előtt elhatározta, hogy távozik. Arra azonban senki sem számított, hogy az élmezőnyhöz tartozó Scheckter egy újonc istállóhoz a Wolf-hoz szerződik.
Walter Wolf azonban nem volt pénzszűkében és már volt néhány tehetséges embere házon belül, mint például Dr. Harvey Postlethwaite, Wolf az előző évben vette meg a Frank Williams Racing Cars 60%-át a csapata azonabn egyetlen egy pontot sem szerzett a szezonban, így 1976 végén Wolf elhatározta, hogy kirúgja Frank Williamst és teljesen átszervezi a csapatát. Williams helyére pedig a nagyra tartott Peter Warr érkezett a Lotustól, hogy vegye kézbe a csapat dolgait. Azonban a Walter Wolf Racing körül így is több volt a kérdés, mint a válasz.
Az 1977-es szezonra azonban Postlethwaite készített egy csinos McLaren ihlette karosszériát, az autóval pedig Scheckter megnyerte a szezonnyitó Argentin Nagydíjat. A csapat így végül egészen jól összeállt és a buktatók és problémák ellenére Scheckter még két újabb futamgyőzelmet szerzet a szezonban, amivel végül Niki Lauda Ferrarija mögött, de a Lotus és a McLaren menői előtt a bajnokság 2. helyén zárta az évet. Az "újonc" Wolf istálló pedig mindenkit lenyűgözött a profizmusával és szervezetségével, Autocourse így az év csapatának is megválasztotta őket. És valóban, ha a szezon közepén Scheckternek nem lett volna többször is gondja az üzemanyag nyomással, akkor talán még Laudát is megszorongathatta volna a bajnoki címért folyó csatában. A csapat azonban szenvedett a következő szezonban, így Scheckter csak két 3. helyre volt képes, az év végén azonban a nagy csapatok által is újra felfedezett dél-afrikai pilóta végül engedett a Ferrari kitartó udvarlásának és aláírt velük a következő szezonra. Scheckter végül 1979-ben Maranellóban a 3 futamgyőzelmével és kiegyensúlyozott teljesítményével, valamint a csapattársa Gilles Villeneuve támogatásával a csúcsra ért és világbajnoki címet szerzett az F1-ben.
Alain Prost: A Renault-tól a McLarenhez. 1984
Alain Prostnak nem elsősorban önszántából, hanem inkább kényszerből kellett csapatot váltani az 1983-as szezon végén. A Formula-1-ben 1980-ban a McLarennél bemutatkozó Prost a következő évben már a hazai francia Renault színeit erősítette, ahol nagyon hamar igazi sztárrá vált. A Renault mániákusan megakarta szerezni az első turbómotoros világbajnoki címet az F1-ben, ráadásul a futamgyőzelem keresztségén is áteső Prost lehetett volna az első francia világbajnok a Formula-1-ben. Az 1983-as szezonban pedig végre úgy tűnt, hogy minden adott a Renault és Prost álmának a megvalósítására. A metronóm pontosságú Prost négy futamgyőzelmet is szerzett a szezonban, így négy futammal a bajnokság vége előtt a napóleoni termetű francia 14 pontos előnnyel vezette is a bajnokságot Nelson Piquet Brabham-BMW-jét megelőzve. Azon az utolsó négy futamon azonban nem Prost és a Renault, hanem Piquet és a BMW szárnyalt, így miközben Prosttal kétszer is a Renault turbója végzett, addig Piquet két futamgyőzelemmel (ebből egyszer a Brands Hatch-i Európa Nagydíjon éppen Prostot legyőzve) és egy 3. hellyel Prost előtt 2 pontos előnnyel megnyerte a világbajnoki címet.
A bukásnak leírhatatlan hatása volt már a diadalra készülő francia csapatra, így két nappal a vereség után a Renault egyszerűen kirúgta Prostot. Prost nem egészen sportszerűen közben inkább az autót, mintsem saját magát okolta a vereségért, miközben sokak szerint más okok is szerepet játszottak a lármás szakításban.
Ãltalában egy ilyen helyzetben nagyon rossz lehetőségei lennének egy pilótának arra, hogy jó üléshez jusson. Prost azonban mint egy macska a talpára esett. A McLarennél ugyanis John Watson jó szokásához híven az utolsó pillanatig várt a következő évi szerződése aláírásával, hogy az utolsó dollárokat is kihúzza a csapatvezetője, történetesen most Ron Dennis zsebéből. Watsonnak azonban 1983 végén nem volt szerencséje, amikor ugyanis Dennis meghallotta, hogy a Renault kirúgta Prostot a McLaren vezetője nem is késlekedet sokat. Dennis gyorsan és szinte bagóért megszerezte magának Prostot, míg Watsonnal pókerarccal közölte, hogy "sajnálom, de túl drága vagy nekünk". Sajnos mint később kiderült, hogy ez az eset a nagyon népszerű Wattie F1-es karrierjének a égét is jelentett. Prostnak azonban ez egy új kezdet volt.
A McLaren 1984-ben pályára küldte a Formula-1 talán addigi legpusztítóbb fegyverét, John Barnard MP4/2-es versenyautóját, amit a TAG pénzén a Porsche fantasztikus új turbómotorja hajtott. Az új autó pedig nem csak gyors és egészen megbízható volt, de az üzemanyag felhasználás területén is messze a többiek előtt járt, aminek azért is volt nagy jelentősége, mert a technikai szabályváltozások miatt az 1984-es szezonban már nem volt lehetőség a futam közbeni üzemanyag utántöltésre, így a pilóták 220 liter üzemanyaggal gazdálkodhatak a futamok során. A Mclaren így valósággal szárnyalt a szezonban Prost és a csapattársa Niki Lauda pedig 16 futamból 12-öt nyert meg, így nem volt meglepetés, hogy az év végén a McLaren szerezte meg mindkét világbajnoki címet. Prost azonban hiába szerzett 7 futamgyőzelmet az év végén ha fél ponttal is de ismét lemaradt a világbajnoki címről, ami így Lauda ölébe hullott. Prost azonban további öt évig maradt Wokingban, ami alatt három világbajnoki címet (1985, 1986, 1989) is szerzett a McLarennek. És mi lett közben a Renault-val? Prost kirúgását követően a Renault gyors ütemben elindult a lejtőn, majd végül a futamgyőzelemre is képtelen gyári Renault istálló az 1985-ös szezon végén egy pillanat alatt hosszú időre távozott a Formula-1-ből. Prost valószínűleg maga sem hitte el, hogy mennyire szerencsés volt.
Sebastian Vettel: A Toro Rossótól a Red Bullhoz. 2009
Ma már könnyű elfeledkezni róla, de volt idő, amikor a Red Bull nem tartozott a Formula-1 élvonalába, és volt egy rövid időszak, amikor is bizony Dietrich Mateschitz B csapata a Toro Rosso tűnt a jobbnak. Mindez 2008-ban volt, amikor is a Sebastian Vettellel felálló faenzai gárda 39-29 arányban elporolta a Red Bullt a konstruktőri bajnokságban, sőt mi több Vettel révén a Toro Rosso futamgyőzelmet is szerzett a szezonban, amivel a Red Bull addig még nem büszkélkedhetett.
A siker azonban szinte borítékolható volt Sebastian Vettel miatt. Vettel a Red Bull tehetség gondozó programjának első, és eleddig egyetlen igazán sikeres terméke ugyanis, aki 2007-ben a BMW-Saubernél teljesített egy futamos és pontszerzést eredményező beugrást követően meg is kapta az esélyt a Toro Rossónál arra, hogy megkezdje a karrierjét a Formula-1-ben. A fiatal német pedig nem is vallott szégyent, így a szorgos pontgyűjtögetést követően 2008 közepén már egyértelmű volt, hogy Vettel a Red Bullnál folytathatja a pályafutását. Ekkor azonban váratlanul a Toro Rosso és Vettel egy új szintre lépett a Monzában szerzett pole pozíció és futamgyőzelem pedig megkérdőjelezte azt, hogy vajon tényleg előrelépés lesz e Vettel számára az, ha a Toro Rossót elhagyva 2009-ben a Red Bullhoz szerződik.
Vettel csapatváltása tehát úgy tűnt, hogy rossz időben születik meg, azonban végül Adrian Newey zsenialitásának, valamint a 2009-ben életbelépő jelentős mértékben megváltozó technikai szabályoknak köszönhetően az végül még is csak jól sült el Vettel számára. A Red Bull új RB5-ös konstrukciója zseniális volt, így ha az év elején nem lett volna előnyben és jelentős fölényben a Brawn GP és Jenson Button a dupla diffúzornak köszönhetően,a kkor talán már 2009-ben is megszülethetett volna az első Vettel-Red Bull közös világbajnoki győzelem. A pletykák szerint az FIA kicsit Neweyt megleckéztetendően is hunyt szemet a dupla diffúzor szabályokat feszegető megszületése előtt, így azonban Vettelnek "csak" négy győzelem és egy bajnoki 2. hely jutott. 2010-ben azonban a Vettel és Newey álompáros új technikai okosságokkal felvértezve már megállíthatatlan volt, aminek gyümölcse eddig 3 világbajnoki cím és "számtalan" futamgyőzelem volt. A sikertörténet azonban ezzel még nem ért véget, hiszen a 2013-as szezonban is a bajnoki cím védője, Sebastian Vettel a világbajnoki cím egyik, ha nem a legnagyobb esélyese.
