Derek Bell egyszerű, farmon felnőtt srácként, mostohaapja indíttatására kezdett el versenyezni egy Lotus Sevennel 1964-ben, a következő éveket pedig Forma-3-ban és a Forma-2-ben töltötte, váltakozó eredményességgel. Első győzelmét 1966-ban szerezte Goodwoodban, majd a Formula-2-ben, immáron egy Brabham volánjánál olyan ígéretes teljesítményt nyújtott, hogy Enzo Ferrari azonnal beültette F1-es autójába, az 1968-as Olasz Nagydíjon!
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen üstökösszerű módon robbantak be a Forma-1-be, mindössze néhány évvel azt követően, hogy egyáltalán versenyezni kezdtek. Az álomszerű kezdés után azonban Bell hamar rájött, hogy nehéz lesz megvetnie a lábát az F1-ben: az üzemanyagrendszer hibája miatt feladta a monzai futamot, legközelebb pedig Watkis Glenben kapott lehetőséget, ahol viszont a motorja mondta fel a szolgálatot.
1969 már a Bruce McLaren csapatában találta, igaz, csak egyetlen nagydíj erejéig: Silverstone-ban kaphatta kezei közé a McLaren négykerék-meghajtású modelljét, az M9A-t, viszont felfüggesztéshiba miatt kénytelen volt kiállni a versenyből. 1970-ben két csapatnál is megmérettette magát egy-egy verseny erejéig: Tom Wheatcroft alakulatánál ismét elkerülte a szerencse Spában, John Surtees csapatánál viszont életében először célba ért F1-es futamon, mi több, a hatodik helyen végzett Watkins Glenben - ez maradt első és utolsó pontszerzése a száguldó cirkuszban.
Ebben az évben kezdődött Bell Le Mans-kalandja is: egy Ferrarival állt rajhoz először a legendás egynapos viadalon, ám feladni kényszerült a versenyt. A brit 1971 és 1974 között tíz F1-es futamra próbálta kvalifikálni magát, két különböző csapat (Surtees, Tecno) színeiben, ez viszont csak háromszor sikerült neki, és azon belül is csak egy célba érés szerepelt a neve mellett. Bell talán ekkor ismerte fel, hogy Le Mans-ban több babér teremhet neki: 1970 és 1996 között egy év kihagyással, 26 alkalommal vett részt a 24 óráson, mellyel az örökranglista negyedik helyén áll a legtöbb rajtot számláló pilóták között.
Három kiesés, egy-egy negyedik és nyolcadik pozíció után, 1975-ven végre megszületett a hőn áhított siker: Jacky Ickx-szel együtt első helyen vitte célba a Gulf Research Racing autóját. A következő diadalra 1981-ig kellett várnia, ekkor viszont már megállíthatatlannak bizonyult. Immáron a Porschénél versenyezve, csakugyan Ickx mellett, 1981 után 1982-ben is győzni tudott, egy évvel később pedig a második helyen értek célba.
Az 1984-es volt az egyetlen Le Mans-i 24 órás, melyet Bell kihagyott, ’85-ben viszont Hans-Joachim Stuckkal párban a harmadik helyre kormányozta a Porsche 962C-t. A következő két évben az amerikai Al Holberttel kiegészülve ismét felültek a világ tetejére, 1988-ra pedig Stuckkal, és a Holbertet váltó Klaus Ludwiggal második helyen zárta sikerszériáját. A brit csak 1995-re cserélte le a Porschét, a GT1-es kategóriában egy McLarennel szerezte meg pályafutása utolsó Le Mans-i dobogóját - az expilóta karrierje legszebb pillanatának nevezi ezt, hiszen fiával, Justinnal együtt érte el a sikert, mi több, az angolszász országokban ünnepelt apák napján.
Bell nem csak Le Mans-ban aratott: 1985-ben és ’86-ban megnyerte a Sportautó-világbajnokságot, a Daytonai 24 óráson pedig háromszor, 1986-ban, ’87-ben és ’89-ben diadalmaskodott. A britet még manapság, élelmedett korában is láthatják rajongói egy-egy, retro-autókkal futott versenyen, eredményeinek köszönhetően pedig a valaha volt egyik legjobb sportautó-versenyzőnek tartják szerte a világon.
