2014 októberének ötödik napja kétszeresen is fekete betűkkel íródott be a sportág történetébe: a Formula-1 nem csupán egyik legígéretesebb ifjú tehetségét veszítette el ezen a napon, aki kómába esett, s többé sosem ébredt fel, hanem néhány órával később már a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik nagy alakját gyászolhatta: a római körgyűrű, a GRA északi részén motorjával a korlátnak csapódott, és azonnal életét vesztette Andrea de Cesaris, aki 1980 és 1994 között volt a száguldó cirkusz tagja.
Bár az 55 éves korában elhunyt olasz versenyző eredményeivel nem emelkedett ki a mezőnyből, vitathatatlan tehetségét, melyhez karrierje későbbi szakaszában már egyfajta megbízhatóság is társult, jól mutatja, hogy 1980 végétől 1994-ig néhány versenyt leszámítva mindig volt ülése, s úgy vonulhatott vissza, hogy csak Riccardo Patrese indult nála több F1-es futamon – azóta persze még 11-en megelőzték őt, a legutóbb Felipe Massa. Pályafutása kezdetén viszont minden volt, csak megbízható nem, ami az Andrea de Crasheris „becenevet” szerezte neki.
Ez a név 1981-ben ragadt rá, amikor első teljes szezonjában a McLaren színeiben 15 versenyhétvégén 19 balesetet szenvedett, s mindössze egy ízben szerzett pontot, miközben csapattársa, John Watson négy dobogóval és egy győzelemmel a hatodik helyen zárta az idényt. Természetesen nem volt maradása, az Alfa Romeo viszont, ahol első két versenyét futotta, visszavárta őt. Itt kétszer is közel került a győzelemhez: 1982-ben Monacóban az utolsó körben kifogyó benzin, egy évvel később Spában pedig egy hajrábéli motorhiba fosztotta meg ettől.
Így aztán az Alfánál töltött két szezon fénypontja két 1983-as második helye, illetve az egy évvel korábbi Long Beach-i pole-pozíciója lett, melynek köszönhetően egészen Rubens Barrichello színre lépéséig a legfiatalabb, rajtelsőséget szerző pilóta volt. A Ligier-hez nagy reményekkel érkezett, az első éve azonban nem sikeredett túl fényesre, a második pedig idő előtt véget ért: ausztriai balesetét követően, mely nem az első és nem a második volt a franciáknál töltött karrierje során, Guy Ligier egyszerűen kirúgta őt, mint mondta: „nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább alkalmazzam ezt az embert”.
Ezt egy olyan hatéves periódus követte, mely során csak egy csapatnál, a Dallarákat futtató Scuderia Italiánál töltött egynél több évet. A Minardi volt az első a sorban, mely de Cesaris egyetlen csapata lett, ahol nem szerzett pontot – igaz, erről elsősorban nem ő, hanem az autó megbízhatatlansága tehetett. Következett a Brabham, ahol szerzett egy dobogót ugyan, de az előző évhez hasonlóan ismét csak egyszer ért célba, ismét egy szörnyen megbízhatatlan turbóval. Ekkortájt kezdett „átbillenni” de Cesaris karrierje: megbízhatatlan versenyzőből szép lassan balszerencséssé vált.
A Brabham 1987 végén (ekkor még csak átmenetileg) kiszállt az F1-ből, így következett egy újabb egyszezonos történet, ezúttal a Rialnál, ahol egy igen meglepő negyedik helyet szerzett Detroitban, sőt minden alkalommal kvalifikálni tudta magát a futamra. A kockás zászlót viszont ezúttal is csak háromszor láthatta meg – igaz, ez több volt, mint az elmúlt két szezonban összesen. A Scuderia Italiánál töltött első év, az 1989-es az elvesztett és megszerzett dobogók jegyében telt: Monacóban őt ütötte ki Piquet a harmadik helyről, pár hét múlva viszont saját csapattársát, Alex Caffit tette falba ugyanebből a pozícióból, miközben Caffi lekörözte őt. Végül Kanadában jött össze az áhított pódum, ez volt a szezon egyetlen pontszerzése a számára.
A montreali pályát egyébként is kedvelte, 1991-ben itt szerezte meg a Jordan-csapat első pontjait, méghozzá rögtön egy negyedik helyezéssel – s ebben a szezonban végül 1983 óta először befért a pontverseny első tíz helyezettje közé. Ez egészen 1994-ig a csapat legjobb eredménye maradt, s ebben a szezonban de Cesaris két futam erejéig vissza is tért az ír istállóhoz az eltiltott Eddie Irvine helyére, s Monacóban egy negyedik hellyel hálálta meg a bizalmat. A köztes időt a Tyrrellnél töltötte, ahol az első idényt négy pontszerzéssel és egy bajnoki 9. hellyel zárta, a másodikról viszont jobb nem is beszélni: régi, balesetekre hajlamos formája viszont visszatért, ráadásul csapattársát, Ukyo Katayamát sem tudta maga mögé utasítani.
A Jordannel 1994-ben megszerzett monacói negyedik hely szerezte számára utolsó F1-es ülését: az épp ezen a hétvégén súlyosan megsérülő Karl Wendlinger autójába ülhetett be a Saubernél összesen kilenc futamon, melyek közül az első volt karrierje 200. nagydíjrajtja. Két héttel később, Magny-Cours-ban szerezte meg karrierje utolsó, 59. F1-es pontját, mely egy olyan karrier utolsó apró sikere volt, melyben jóval több volt annál, mint amit végül sikerült kihozni belőle.
