Szóval azért a net, a mail, a mobil olyasmiket tesz lehetővé, amiről valaha álmodni sem mertünk volna. És most nem arról van szó csak, hogy 1978-ban, Brezsnyev és Kádár alatt mennyire volt reális, hogy kapcsolatba lehessen lépni egy F1-es világbajnokokkal. Amikor az elmúlt ősz során elkezdtem ezt az interjú-sorozatot, ami Gilles Villeneuve-ről szól, és egykori kollégái, ismerősei, barátai emlékeznek rá, még akkor sem tűnt túl reálisnak, hogy be lehet cserkészni egy Jody Schecktert, egy Carlos Reutemannt vagy tán közülük a legnagyobb legendát, Mario Andrettit.
E rövid kis helyzetjelentésnek nem tárgya, hogy tárgyalja, miért legenda az olasz-amerikai.
Már a sokadik sikeres kutakodás és interjú-csinálás után (Scheckter, Tomaini, Forghieri, Dupasquier) elkezdtem számba venni, kit lehetne még vallatóra fogni. Egyszer csak felviláglott bennem Mario Andretti neve. És itt jön a net csodája. Pár billentyű-kalapálás, és máris megvan a bajnok honlapja. Contacts: több szekció is van, ki milyen ügyben óhajt Andrettihez folyamodni. Reklám, sajtó, versenyek...
Mail megy a sajtós kapcsolatnak, elmagyarázván, miről van szó (Villeneuve, régi idő sztorija), belinkelve az eddigieket (amik, tegyem hozzá, azért most már eléggé jó referenciául szolgálnak).
Eltelik egy nap. Nem hetek, egyetlen nap.
Patty válaszol. Mr. Andretti örömmel vette a felkérésemet, és kész mesélni Villeneuve-ről. Ãm írni nem igazán szeret, vagyis ha írna, azok nagyon rövid válaszok lennének (így jártam Scheckterrel és Forghierivel); ellenben, ha felhívnám telefonon, áll a rendelkezésemre. Naná! Még szép!
Mail Pattynek. Igen, igen, nagy megtiszteltetés, hívom, amikor alkalmas. Pár óra múlva. A megszólítás már "Karoly." Akkor állapodjunk meg abban, hogy csütörtökön, New York-i idő szerint 9.30-kor Mr. Andrettit én hívom a megadott számon. A szövegben sárgára van színezve a nap, a dátum és a telefonszám.
Tehát holnapután. Van rá két napom, hogy összeszedjem magam, a gondolataimat és persze leginkább a kérdéseket. Ami látszólag nem nagy szám, ez a tizenvalahányadik interjú, szegény Villeneuve-ről olyan nagyon sok mindent nem is lehet kérdezni... De aztán mégis. Tizenegy kérdést írok fel, kinyomtatom, így ülök le itthoni idő szerint fél négykor az asztalhoz. Mobil, kismagnó. Hívom akkor.
A második kicsöngésre már felveszik. Csak félig tudom elmondani, ki vagyok.
Karoly!, vágja rá rögtön ez a bizonyos Patty (sokkal fiatalosabb, kislányosabb a hangja, mint amire számítottam), kapcsolom Mr. Andrettit. És kapcsolja.
Kellemes, vidám, de érces férfihang. Ahogy kell: Hello, how are you doing today... Fine, Mr. Andretti, quite good, and you? Not too bad...
Jelzem gyorsan, milyen megtiszteltetés, hogy beszélhetünk. Részéről az öröm, feleli erre, magától értetődő módon. Jöhetnek a kérdések.
És mondja. Rutinosan, de azért el-elgondolkozva. Érzem, hogy értékeli egy-egy közbevetésemet, az újabb, már az elmondottakhoz kapcsolódó kérdést. Villeneuve-öt tényleg szerethette, olyan kedvesen, már-már ellágyulva beszél róla. A tizenegy kérdésből lesz úgy tizenöt, összesen húsz percnyi csevegés. A végén néhány szó őróla, mi mindenre készül az idei évben. Ó, annyi a kötelezettsége, tele van a naptárja. Na és mikor látunk megint egy Andrettit a Forma-1-ben? Hát, nem könnyű kérdés, de ő nagyon szeretné...
Ennek reményében történik a búcsúzás. örültem - és természetesen ő is örült. Megköszönöm, hogy beszélhettünk - megköszöni, hogy hívtam. Bye-bye.
Már csak meg kell írni.
És lehet emlékezni rá.
