A San Marinoi Nagydíj előtti csütörtökön sok éven át nagy esemény volt a Lorenzo Bandini Trófea átadása. Az Imolához közeli Brisighellában (az 1967-es monacoi Nagydíjon a Ferrarijában benn égett olasz pilóta szülőhelyén) nagy hacacáré közepette tüntették ki azt a pilótát, aki a legígéretesebb tehetség, illetve a legtöbb fejlődést mutatta az előző évadban. A ceremónián, ahogy kell, megjelent az olaszt nemzeti színű szalaggal bebugyolált polgármester, továbbá Gabriela Bandini, a versenyző testvére. Csak azokon az alkalmakkor, amikor én is jelen voltam, olyan nevek emelhették magasba – az egyébként meglehetősen otromba – Bandini-kerámiát, mint Montoya, Räikkönen, Alonso vagy Webber. De a többi évben is elég jó nevek voltak a listán.

Szóval, innen nézve fura kicsit, hogy a Francesco Asirelli úr által felügyelt emlékbizottság hogy a csudába jutott arra a felismerésre, hogy a jelenlegi mezőnyben Bruno Senna a legígéretesebb ifjonc. Igazából semmi bajom Sennával, de az biztos, ha csapattulajdonos lennék, és egy jövő reménységét akarnék megszerezni, nem ő lenne a befutó (és most tekintsünk el a Gillette és az Embratel cégektől).

Maldonado, Pérez, Grosjean, Kobajasi – négy név (nem feltétlenül ebben a sorrendben) az új generációból, akiknek kapásból meg lehet szavazni a „jövő bajnoka”, amúgy elég nagy terhet jelentő címet, és ez talán elég lenne a Bandini Trófeához is.

De ne feledjük: Imola közel van, és valószínű, az olaszok sem feledik soha azt az 1994. május 1-i napot, amikor Ayrton Senna életét vesztette, ott, azon a pályán. Úgyhogy a Senna név mélyen megmozgat bennük valamit.