Steward
Bognár Viktor
Pontállások Versenynaptárak Pilóták Csapatok
2018. november 14. szerda
F1

Formula-1 egy magyar fotós szemszögéből

Reptéri szöszölés a feladott poggyásszal, kétes kinézetű emberek éjszakai látogatása, mogorva pályaőrök Bakuban. Az F1-es versenypályákon egy hivatásos fotós teljesen más világba csöppen, mint a többiek. De Mika Hakkinent azért így is illik felismerni...

Magazinunk egyik állandó fotósa, Ollé Iván az egész F1-es szezonon át járja a versenypályákat, hogy testközelből és akcióközelből szállítsa olvasóink számára a vizuális tartalmat. Sokan irigylik az autóversenyekra járó fényképészeket, hiszen a pályán is a szalagkorlátok mögül figyelhetnek, olyan közel kerülve az eseményekhez, mint senki más. Persze ahogy Iván meséli, az ő életük sem színtiszta élvezet, legfeljebb akkor, ha az ember szeret egész nap 20 kilós felszereléssel járkálni föl-alá, miközben az őt eligazító pályaőrök sem mindig állnak a helyzet magaslatán.

1

„Bakuban például a biztonság fogalmát az őrök kicsit túllihegték, így az ottani hétvége számomra nem szólt másról, mint a fentebb említett 20 kilogramm súlyt lepakolni magamról, biztonsági kapun áthaladni, újból felszerelni mindent magamra, majd körülbelül 50 méter múlva ugyanezt megismételni – naponta mindezt rengetegszer” – idézi vissza emlékeit Iván. „Vasárnapra akaratlanul is felmerült bennünk, mikor kezdünk el világítani a sötétben a sok röntgenkaputól. Mindezt még meg tudták csavarni egy olyan értelmetlen szabállyal, miszerint a pályáról bárhol ki lehetett lépni, viszont vissza csak kijelölt helyeken tudtunk menni, akár több száz méterrel odébb. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy ha véletlenül rossz helyen léptem ki, és rögtön rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, már nem engedtek vissza. Maradt a gyaloglás a következő beléptető kapuig, ha egyáltalán útba tudtak igazítani, mert olyan is volt, hogy széttárt kézzel mutogatták, nem tudják, merre menjek.”

Tegyük hozzá, egy fotós számára az már önmagában örömhír, ha a munkafelszerelése sértetlenül és pluszköltségek nélkül eljut a következő versenyhelyszínre. A hétköznapi embernek is meggyűlik a baja a csomagméretekkel repülős utazások előtt, így gondoljunk csak bele, milyen lehet, amikor ezt a 20 kg-nyi értékes és törékeny fényképező-felszerelést szeretné az ember biztonságban tudni egy becsekkoláskor.

2

„A kézipoggyász súlyának általában maximum 7-8 kg-ot engedélyeznek, a fotósfelszerelésünk meg nem az a cucc, amit az ember szívesen a poggyásztérben szállítana. Ilyenkor két dolgot tehetünk: imádkozunk a szerencsénknek, vagy bízunk a pultos kislányok jóindulatában. De történtek már olyan torz esetek is, mint amikor a bécsi reptéren szétpakoltatták velem a 14 kilós kézitáskát, de miután kivetettek velem kb. 1 kilónyi töltőt és kábelt, a legnagyobb lelki nyugalommal 13 kilós táskával továbbengedtek.  Persze olyan is van, hogy nem pultos kislányokba botlunk bele, hanem fiúkba, náluk meg a sármom már annyira nem jól működik.  Viszont, ha meglátják a táskát a röntgen alatt, tuti visszakérdeznek, mire ez a sok cucc, és ha elhangzik a varázsszó, hogy F1-re megyünk fotózni, az mindig segít, sőt olyan is volt már, hogy csak azért nyittatták ki a bőröndöt, hogy megnézhessék, milyen is egy ilyen fotósfelszerelés.”

Az európai nagydíjakra az ember autóval is eljuthat, viszont egy fotós számára akkor sem feltétlenül kisebb a stressz. „Belgiumba autóval mentem, így nem lehetett gond a súly, de így is bekerült egy porszem a gépezetbe” – emlékezett vissza Iván. „Nagy sietségemben nem pakoltam be egy fontos teleobjektívet a felszerelésemhez. A helyszínen derült ki számomra, hogy objektív nélkül maradtam 1200 kilométerre otthontól, mert a gyártótól sem lehetett kikölcsönözni egyet. Letörten meséltem az otthoniaknak, hogy így elég nehezen tudok majd dolgozni a hétvégén. A párom persze segíteni akart, és csak annyit mondott, ne aggódjak, csak szombaton hajnali 4-kor legyek ébren a szállásomon. Kollégám csak jót mosolygott ezen, de aztán szombaton hajnalban tényleg csörgött a telefonom, a hotel előtt pedig egy sofőr várt elég kétes kinézetű utasokkal, hogy átadja a csomagot. Csak később, itthon tudtam meg, hogy egy egész irodányi ember dolgozott azon, hogy eljuttassák hozzám az objektívemet, s végül egy idegenben kellett megbízniuk, hiszen egy munkásokat szállító autós vállalta el a fuvart.”

3

Van azért olyan is, amikor az embernek nem a saját balszerencséjén kell nevetnie, hanem másokon, hiszen néha olyan fotósok is bebocsátást nyernek az F1-es hétvégékre, akik nem igazán jártasak a sportban, és csak sodródnak az árral. „Monacóban rengeteg hírességbe botlunk bele egy hétvége során. Persze vannak világhírű és csak helyi viszonylatban népszerű celebek, tehát mindenkit mi sem ismerhetünk” – mondja fotósunk. „De egy három éve történt eset azért felettébb szokatlan volt: az egyik helyi kolléga is rettenetesen elkezdte kattintgatni a gépét, mint mindenki más, és közben odafordult hozzám: ’Ő kicsoda?’ Meglepődtem, hogy valaki nem ismeri fel a kétszeres világbajnok Hakkinent, de válaszoltam: ’Mika…’ Erre jött az újabb kérdés: ’Mika ki?’ Hát igen, sokszor vannak sajnos olyanok is, akik rossz helyszínre kaptak akkreditációt…”

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal:
Olvastad már?