Steward
Strommer Benjamin
Pontállások Versenynaptárak Pilóták Csapatok
2019. február 18. hétfő
Retro

Retro – 16 év, egyetlen futamgyőzelem

A svédek első F1-es sztárja Fangio uralma alatt kezdte, de már Stewart számított a sport királyának, mikor befejezte. Legendás csapatoknál fordult meg, ám mindig társai kerültek rivaldafénybe. Egyetlen zandvoorti futamot leszámítva.

A cseh származású, svéd Bonnier család 1804-ben kezdett könyvkereskedelemmel foglalkozni, médiabirodalmuk ma közel húsz országban van jelen, székhelyük egy 18 emeletes toronyház Stockholmban. Ebbe a környezetbe született bele Joakim Bonnier 1930-ban, pontosan ezen a napon. Joakim, aki Svédországban a Jocke, külföldön a Jo becenevet kapta, már ötéves korától kezdve versenyző akart lenni, Harley-Davidsonokat szerelgetett szabadidejében, 17 évesen pedig rajthoz is állt eggyel első futamán.

Egy évet az oxfordi egyetemen tanult, hat nyelven beszélt, és bár úgy tűnt, a családi kiadó az ő sorsát is megpecsételi, szülei inkább azt akarták, orvos legyen belőle. Aztán a bankvilágban próbálkozott, sikertelenül, majd Párizsba utazott, hogy újságírónak tanuljon. Motivációképp apja egy MG-t vásárolt neki, és ezzel visszafordíthatatlan hibát követett el. Kevesebb, mint egy évtizeddel első motorversenye után bemutatkozott a Formula-1-ben, rögtön egy neves csapat színeiben, a Maseratinál az 1956-os szezonzáró Olasz Nagydíjon, amely azon a versenyen a világbajnoki címért küzdött, Jean Behra indult eséllyel a ferraris Juan Manuel Fangio és Peter Collins ellen – a francia végül nem járt sikerrel.

 

Joakim, akinek számos baleset és kellemetlen kudarc után a nagy áttörést az előző év nyara hozta meg, amikor is a kétliteres kategóriában megnyerte a Svéd Nagydíjat, melyen az F1-es sztárok is megjelentek, eredetileg egy sportautó-versenyre érkezett Monzába. A maseratis Luigi Villoresi azonban egy órával a rajt előtt megbetegedett, már a harmadik körben bokszba állt, a helyére pedig a nulla Formula-1-es tapasztalattal bíró Bonnier pattant be. Csupán négy további kört teljesített az akkor még tíz kilométeres pályán, mikor motorhiba miatt a 250F megállt. Formula-1-es pályafutása azonban beindult.

A következő két évben Maseratikat vezetett különböző csapatok színeiben, legtöbbször saját privát alakulatában, a második szezon végén pártolt át a BRM-hez, és a marokkói zárófutamon végre megszerezte első pontjait. 1959-ben már a teljes szezonban velük tartott, mindössze az év második versenyén, a Holland Nagydíjon első futamgyőzelmét is megkaparintotta.

 

A verseny előtti héten Stirling Moss, aki egyébként a rivális Rob Walker Racingnél szerepelt, a BRM autóját tesztelte. Bonnier uralta az edzéseket és megszerezte a pole-pozíciót. A 15 indulóból álló rajtrácsról a harmadik sorból villámrajtot vevő cooperes Masten Gregory ragadta magához a kezdeményezést a második körben, de váltóproblémája miatt visszaadta az elsőséget a svédnek. Bonnier nem nyugodhatott meg, hiszen Jean Behra és Moss is üldözőbe vette. Előbbi megpördült, utóbbi megelőzte őt, de rövidesen ugyancsak váltóhiba állította meg. Innentől Joakimnak az ellenfelek helyett már csak a gumik miatt kellett aggódnia, a mérnökök ugyanis bizonytalanok voltak, az abroncsok kibírják-e a verseny végéig. A pályára azonban a futam során olaj került, a gumik kevésbé koptak, Jocke pedig 14 másodperces fölénnyel győzött Jack Brabham előtt, aki év végén világbajnokká vált.

 

Bonnier még csak második teljes szezonját kezdte, pályafutása kezdetén járt, amely tagadhatatlanul ígéretesen indult – kevesen gondolhatták, hogy F1-ben töltött további több mint egy évtizede során nemhogy újra nem nyer ismét, de még csak dobogóra sem fog többet felállni. A műszakilag különösen megbízhatatlan BRM-mel, amely fennállása első győzelmét szerezte Zandvoortban, legfeljebb ötödik helyet ért el a továbbiakban, miközben szintén fiatal csapattársa, Graham Hill egyre inkább magára vonta a figyelmet. Világbajnok lett az istállóval 1962-ben, de Bonnier ekkor már rég nem versenyzett a hivatalosan Owen Racing Organisation nevet viselő alakulat színeiben.

A Porschénál két évet töltött, de másodhegedűsnek bizonyult Dan Gurney mellett; Rob Walker csapatánál, a Formula-1 történetének legeredményesebb privát istállójánál, amely Stirling Moss-szal még világbajnoki esélyesnek számított, hármat, de az ő csillaguk már leáldozóban volt, az utolsó évben pontot szerezni sem sikerült.

 

1966-ban újra saját istállót indított Anglo-Suisse Racing Team néven, svájci zászló alatt, mivel ekkoriban ebben az országban élt. Az alakulat később az Ecurie Bonnier elnevezést viselte, privát Cooperek, Brabhamek, Lotusok és McLarenek mind megfordultak Bonnier kezei között, egyetlen alkalommal még egy Honda RA301 is – 1968-ban, Mexikóban, ahol ötödikként ért be. Ez a pontszerzés különleges jelentőségű, nem csupán a saját csapat legjobb eredményét jelenti, de 2006-ig, a gyár visszatéréséig az utolsó verseny volt, amelyen a japánok saját építésű autója indult.

1966-ban részt vett a Grand Prix című film elkészítésében, a Belga Nagydíjon egy autójára szerelt kamerával versenyzett, a felhőszakadás sújtotta pályán azonban a mezőny feléhez hasonlóan ő is kiesett az első körben, és egy parasztház emeleti ablakában állt meg. Nem ez volt pályafutása egyetlen riasztó, de szerencsés kimenetelű balesete. Még Formula-1-es évei elején, Imolában bukott hatalmasat, amikor egy gyors kanyarban egy másik autó eltalálta. Bonnier egy pálya szélén álló sziklának ütközött, és a magasba repült, miközben pörögni kezdett. Egy másik autó alatta száguldott el – Joakim és azt ezt vezető versenyző sisakja egy pillanatra összeért. A Maserati aztán több mint húsz métert csúszott oldalára fordulva, amíg egy árok és oszlop megállította. A svéd kirepült belőle, agyrázkódást és csigolyatörést szenvedett, több bordája megrepedt, de az eset sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

 

Joakim pályafutását nem értelmezhetjük a sportautó-versenyzés nélkül, emiatt került be a Formula-1-be, a nagydíjakkal párhuzamosan számos rangos hosszú távú versenyen indult, végül pedig azért kezdte hanyagolni a világbajnokságot, hogy saját sportautó-istállójára koncentráljon – utolsó felbukkanása a királykategóriában az 1971-es USA Nagydíj volt.

Hosszú útját ebben a műfajban számos siker szegélyezte: 1960-ban a Targa Floriót nyerte meg Hans Herrmann-nal, 1962-ben a sebringi 12 órást Lucien Bianchival, a nürburgringi 1000 kilométerest pedig Phil Hill-lel 1966-ban. Feltörekvő honfitársával, Ronnie Petersonnal egy 1000 kilométeres barcelonai versenyen diadalmaskodtak 1971-ben. Természetesen Le Mans-ban is visszatérő vendégnek számított, Graham Hill-lel egy Ferrari 330P-t juttattak a második helyre 1964-ben.

 

Az egynapos versenyen 1972-ben is rajthoz állt, az Ecurie Bonnier Lolájával. A versenyző-csapatfőnök jó rajtot vett, és vezette a versenyt, estefelé pedig új rekordot is felállított. Éjszaka sok időt veszítettek, Joakimnak így erős tempót kellett diktálnia, hogy felzárkózhasson. Reggel a Mulsanne egyenesben haladt, amikor az amatőr svájci versenyző, Florian Vetsch Ferrarijával ütközött. Bonnier nyitott tetejű autója a levegőbe emelkedett, átrepült a szalagkorlát felett, és a pálya szélén álló fáknak csapódott. A 42 éves Joakim Bonnier azonnal életét veszítette. Ekkoriban a biztonság élharcosaként ismerték, az egyik legtapasztaltabb F1-esnek számított, 104 nagydíjon rajtolt el és túl is élte őket, végül azonban egy másik versenyen mégis az a sors érte utol, mint annyi társát.

Ha ismerőseid figyelmébe ajánlanád a cikket, megteheted az alábbi gombokkal:
Olvastad már?